Lázas látomások influenzajárvány idején

Lehet, hogy influenzás leszek? Mostanában látomásaim vannak. Az orvostársadalom szenved a reformkísérlettől. Azt álmodtam, ez azért van, mert a kormány nem viszi teljességre az egészségügy átalakítását. A félmunka zavarja a közhangulatot. Az adminisztráció így nem fogja elérni csak félig titkolt célkitűzéseit. Lám, a szorgos képviselők egymást bántják. Még a kormányzó frakciók is már-már összevesztek, pedig amúgy szeretik egymást. A civil szervezetek már-már egységesen, de oktalanul mindig ellentmondanak az okos kormányjavaslatoknak. Bosszantják a nagyon elfoglalt közszolgákat. Az orvosegyetemek feleslegesen képeznek diplomásokat, akik később nem, vagy nagyon nehezen válnak szakorvossá, és végül munkanélküliekké lesznek. Óriási a bizonytalanság, hogy melyik kórházat mikor zárják be a nagyon szükséges megtakarítások érdekében. Világos, hogy az eladósodási spirál így nem mehet tovább! A médiákban nyilatkozó kollégák – már aki hozzájut – feszengnek, hogy miként fogalmazzanak kormánytámogató módon olyan dolgokról, amit maguk sem hisznek. A közkatona orvosok és egészségügyiek kevesebben, kevesebb ágyon, kevesebb központilag meghatározott finanszírozással persze bűnös módon kevesebbet, alacsonyabb színvonalon teljesítenek. Panaszkodnak a súlyos büntetések terhe mellett kiadott, egyre növekvő adminisztráció miatt. Vannak, akik szoronganak, amikor receptet írnak egy-egy betegnek gondolt állampolgárnak. Miért ez az elégedetlenség? Tessék rendet csinálni, és többet dolgozni! Különben is, jobb, ha hallgat a bűnös ágazat! A hálapénzező, milliomos-milliárdos orvosok teszik tönkre a megítélést, fogyasztják az állam pénzét! A betegek meg nem érthetik az egészet. Ők nem egészségpolitikusok, nem szakértők. A kormány erejét megfeszítve ad jobb ételt és mini páncélszekrényt, ahol biztonságban tarthatják az ápolásért befizetendő összeget.
Mindez azért van, mert a reform nem elég radikális. Azt álmodtam, hogy megjelenik egy törvény (nem kell azonnal a végrehajtási utasításokat, mellékleteket csatolni), amely kimondja, hogy bizonytalan ideig a magyar egészségügyi ellátás szünetel. Minden. Az egész!
Azt álmodtam, hogy ettől mindenki boldog lesz. Az ellenzék kibékül a kormánypárttal, a koalíciós viszályok megszűnnek. Egy év alatt megszűnik az államháztartási hiány. Túlteljesítjük a konvergenciaprogramot. Az Európai Unió megdicsér bennünket. Nem képezünk állástalan diplomásokat. Rengeteg ingatlant el lehet adni. Nem lesz az orvosoknak bizonytalansági érzése a jövőt illetően, tudni fogják, hogy nincs szükség rájuk. A bűnös hálapénz egy csapásra megszűnik. Nem lesznek milliós büntetések, ha valaki ügyelet után dolgozni merészel. Az álbetegeknek nem kell mindenféle címen (vizitdíj, ápolási díj, beutalónélküliség, dobozdíj) fizetniük. Nem ringatjuk magunkat illúziókban, hogy értük van az egész, és hogy a rosszabb tulajdonképpen jobb. Az informatikai hálózat jól felhasználható például a bankszférában. Végre még nagyobb teret kaphat a kuruzslás, a paramedicinális tevékenység. Nem kell népszavazás (négy-öt milliárd megtakarítás!). A Magyar Orvosi Kamara teljesen megszüntethető (minek pofáznak!). A fiataloknak nem kell töprengeni, hogy elmenjenek-e külföldre. A távlati népesedési terv – a hatmilliós lakosságról – magától megvalósul. A nyugdíjellátás nehézségei oldódnak. Igaz, apró problémák is adódhatnak. Sok elmebeteg fog kószálni az utcákon, rendetlenséget okozva. Ez rendészeti módszerekkel megoldható (majdnem az „orvosolni” szót használtam). A temetkezési vállalatokra is nagyobb feladat hárul. Gondolom, a mai, túlméretezett temetési költségekbe ez is belefér (állami beavatkozás nélkül). Egy nehezen megoldható probléma is felmerül: meg kell szüntetni az Egészségügyi Minisztériumot, és el kell küldeni az összes dolgozóját. Az ügyvédek, a közgazdászok, a menedzserek persze majd gyorsan találnak jobban fizetett munkahelyet.
Nem kell félni, ha – az eddiginél is jobb – kommunikációval megmagyarázzuk az előnyöket, ma itt senki nem fog ellenállni.
Lázas vagyok. Nem tudom, mi van velem? Honnét ez a zavaros gondolatkör? Csak nem leszek beteg? Jaj, csak azt ne!

A szerző egyetemi tanár