(mit véd az ÉS )

Én nem tudom, mulasztást követtem-e el, amikor nem reagáltam azonnal Kovács Zoltán főszerkesztő úr az Élet és Irodalomban megjelent Bonyolult világ című vezércikkére, amelynek egyik apropójául az általam a Magyar Nemzetben felidézett múltbeli esemény és sorstragédia szolgált. Azt sem tudom, nem volna-e szokványosan illendőbb, ha az ÉS-ben fejteném ki véleményemet. Ezzel kapcsolatban azonban van egy mentségem: sohasem kívántam ebben a konfúz és felfuvalkodott lapban megjelenni.
Sietségre talán azért nem volt okom, mert az álnaiv vezércikk aktuális információt nem tartalmazott, legfeljebb néhány tudatlanságra valló tévedést és örökletesen elfogult vélekedést. Az viszont tény, hogy nekem konkrét okom volt felidézni hajdani, tragikus sorsú kollégám, Seress Gábor gerincességét, zseniális jóságát, emberségét és vesszőfutását: sírhelyét ugyanis nemrégiben felszámolták, kéziratban maradt írásait és verseit legjobb barátja őrzi, ő hívta fel szánandó és elkalandozó figyelmemet arra, hogy Gábor most lenne hatvanesztendős. Dokumentálni szerettem volna családja, fia előtt, hogy kiváló ember volt, s mennyire sajnálatos, hogy nem érhette meg – némileg szabadabb – korunkat, s nem ismerhette meg azt a médiaközeget, amelyben Kovács főszerkesztő úr oly jólesően lubickol. Kicsit restellem, hogy szarkazmussal tekintek az ÉS szellemiségére, de azt is, hogy kénytelen vagyok vitázni Kovács főszerkesztő úrral, s egy lapon említeni nevét Seress Gáboréval. Megjegyzem, Kovács urat nem nézem le, Seress Gáborra viszont felnézek.
Az áll az ominózus vezércikkben, hogy Kristóf Attila szerint „A Magyar Nemzet (1972-ben) nem bírta el a kívülről és felülről jött nyomást”, ami Seress Gábor Zsiga bácsi című riportjának Népszabadság-beli elmarasztalása után szakadt rá. Kovács szerint én nem határozom meg e nyomás mibenlétét, „csak sejteni lehet, hogy a korabeli sajtóirányítás lépett működésbe”. Majd így érvel: az országos levéltárból előkerült „dokumentumok tartalma (viszont) nem a felülről jövő nyomással küzdő szerkesztőségről szól”.
S most nagyon figyeljen a nyájas olvasó: „az MSZMP KB Agitprop. Osztályának utasítására a Magyar Nemzetnél ténymegállapító bizottság alakult”, folytatja dokumentum ismertetését Kovács. Tehát: 1972-ben a Népszabadság felelősségre vonja a Magyar Nemzetet, az agitprop. utasítja, az ÉS főszerkesztője pedig 2008-ban kijelenti, hogy a lényeg nem a kívülről és felülről jött nyomás. Majd kiterít elénk (bűnbakként) néhány nagynevű és szép emlékezetű halottat: Mihályfi Ernőt (akit tévesen főszerkesztő-helyettesként említ), Baróti Gézát, Antallfy Gyulát, Rajcsányi Károlyt, s érezteti, hogy bátor kiállás helyett miként mentették ők a saját bőrüket. E „mentés” ellenére (a mai szemmel olvasva is remek) Seress-riport megjelentetésében bűnösnek találtattak és szigorú megvonásban részesültek. Engem, aki harmincnégy éves voltam akkor, és egyszerű munkatárs, Kovács, így utólag csak burkoltan ró meg, mondván: „Nem helyes, ha szomorú szívvel sopánkodunk egykori kollégánk tragikus sorsa felett, és ebben a tragédiában csakis a kívülről és felülről jött nyomást emlegetjük… Hogyhogy ezt Kristóf Attila mind a mai napig nem érzékeli?”
És vajon Kovács főszerkesztő úr mit érzékel? Kiket vádol és kiket menteget? Jó volna, ha tudomásul venné és megjegyezné: a Népszabadság és az agitprop. nélkül Seress Gábor mint korszakos tehetség a Magyar Nemzet megbecsült munkatársa lehetett volna, s lehetne talán mind mostanáig. De aligha lenne szolgája annak a médiakonglomerátumnak, amelyhez az ÉS és a Népszabadság tartozik.
Hogy mindörökké ők döntik-e el, mi a helyes és mi a helytelen, én nem tudom…