Növedék

Az elmúlt napok sajtóhíreiből kiderült, hogy a fordított áfafizetésről szóló új szabályozás igencsak megviselte a könyvelők idegeit. Gyaníthatóan közülük most sokan értetlenül tárják szét kezüket, és Medgyessy Péter lányának sajtótörténetet író „riporteri” kérdését teszik fel – ahogy egykoron a csodás televíziós karriert befutó Tornóczky Anita is – maguk elé bambulva:
– És ezt így hogy?
Ám az adóhatóság a tanácstalanok segítségére siet, és értelmezéssel, jó tanácsokkal látja el őket, ha számukra nem lenne világos, hogy például ház körüli karbantartási munkának (amelyre kiterjed az új rendelkezés) számít-e a kertnek csinosítása, fáknak metszése, füveknek nyírása.
Idézem a szöveget:
„A Ptk.-kommentár értelmében a földrészletnek az épület, a növényzet és egyéb építmény (kerítés, akna) lehet alkotórésze. A növényzet addig alkotórész, amíg el nem válik a földtől, így a termés a leszedéssel, a fa a kivágással önálló dologgá válik. Azokat a dolgokat is a föld alkotórészének kell tekinteni, amelyek mint növedékek utólag keletkeztek. Ennek értelmében a földben gyökerező fa a földnek ilyen növedéke és mindaddig alkotórésznek minősül, amíg a földtől el nem választják.”
Tehát növedék.
Szóval a fa a kivágással önálló dologgá válik. De alkotórész, amíg a szent anyaföldtől el nem választják. Lelki vigasz ez, áfium ellen való orvosság.
Be kell vallanom, nem vagyok szakértője az adójognak (sem). Ám az értelmezésben megbújó gondolati mélység engem is megérintett. Mert nehéz feladat hárul az adóhatóságra egy olyan államban, amely nem engedi, hogy alattvalói maguk bíbelődjenek annak eldöntésével: a fű, fa és virág vajon mi – a növedékről nem is beszélve.
A magyar állam már régóta nem bízik bennünk, ezért állandó védekezésre kényszerül. Mivel a jogalkotás alapideája az, hogy az állampolgár bűnöző, a jog alkotói heroikus erőfeszítéseket tesznek arra, hogy bezárják azokat a kiskapukat, amelyeket egy korábbi, hasonló célból született jogszabály nyitott meg, amely viszont egy korábbi problémás területen igyekezett rendet tenni – és így tovább az idők végezetéig. Az efféle hozzáállásnak az már csak következménye, hogy imigyen a jogalkotó kénytelen az élet minden apró-cseprő dolgát definiálni és szabályozni, mert az a nyughatatlan kuruc magyar a rossebnek sem ért a szóból.
Itt van például a miseborról szóló abszurd vita. (Ezzel is hány misényi idő megy el!) A nyugati országok zömében nem csinálnak abból problémát, ha valaki megiszik ebéd mellé egy pohár bort, és úgy ül a volán mögé. Ott tudják, hogy a 0 százalékos véralkoholszintet megkövetelni az autósoktól nem lehet (már csak a mérőműszer pontatlansága okán sem), és felesleges is: nem balesetveszélyes, és egy ilyen szabály több kárt tesz, mint amennyi haszna lenne. A következmény? Újabb becsukhatatlan kiskapuk: ha a katolikus pap ihat, a református lelkész is, aztán majd biztos jelentkezik a Hit Gyülekezete, utána pedig a szcientológusok, aztán végül én, mert ezért már lehet, hogy érdemes egyházat alapítani.
A probléma növedékétől akkor jutottam annak gyökeréig, amikor egy külföldön élő magyar szerzővel munkáról alkudozva ő a következőképpen fakadt ki: „A számla szónak – magyar vonatkozásban – még az említése is alkalmas arra, hogy kétségbe ejtsen. Sosem értem ilyenkor, hogy pontosan mit kíván az adminisztráció, amikor ezt a szót használja, és főleg miért. Számomra, illetve itt, számla, az annyit jelent, amit az ember józan ésszel annak gondol. Vagyis hogy bárki, akinek más tartozik bármiért, ír egyet, mindegy, hogy kézzel vagy másképp, és az értelme az, hogy a másik fél ennek megfelelően fizet. De semmi mitikus adminisztrációs valami nem kapcsolódik hozzá, például semmi értelme annak, hogy száma is legyen. Otthon ez mintha valami fétis lenne, de nem tudom, mi célt szolgál.”
Nem kell messzire mennünk, elég ha csak a 33. oldalra lapoznak, ahol ismét egy magyar borász panaszkodik a munkájára vonatkozó magyar szabályozás meg a HACCP (milyen szép betűszó!) elmebeteg voltáról. A szabályozásról, amely megpróbálja lepapíroztatni azt, amit nem lehet. Az eredmény? Sokan inkább nem csinálnak semmit, hagynak veszni pincét és szőlőt, főként, ha a tőkék kivágásáért még jó pénzt is kapnak.
A dolog úgy áll, hogy alapvető bizalom nélkül nem működhet a gazdaság sem. Ha nem számít az üzletfelek adott szava, vagy ha az adóhatóság felé folyton mindent bizonyítani kell, ha az élet minden apró rezdülését két tanúval kell hitelesíteni, akkor nem lehet értéket teremteni. Márpedig az eredendő bűnt az állam követte el. Hiszen túl magasak az adók, és zárjon be akárhány kiskaput emiatt, a nincsből nehéz kéményadót is fizetni.
Csakhogy a kuruckodás ellen felépített szabályozás megfojtja az innovációt, a terveket szövő akaratot.
Jorge Luis Borges sokat idézett meséje jut eszembe erről, amely a birodalomról és térképészeiről szól. A rövid elbeszélés szerint létezett egy ország, ahol a térképészet tudományát oly tökélyre fejlesztették, hogy egy tartomány térképe városnyi nagyságú volt, a birodalom térképe pedig egy egész tartományt fedett le. Ám idővel ez sem volt elég, megalkották az egy az egyhez léptékű térképet, amely az egész birodalmat beborította. A kísérletet az alattvalók nem díjazták. Ahogy Borges meséjét zárja: „A Nyugati pusztaságokban még maradt néhány Rom a Térképből, most ott Állatok és Koldusok élnek; az egész Országban nincs más nyoma a Földrajztudománynak.”