Rokihorrorpikcsörsó

Tudom, a könyvéről, a Dokiról kellene írnom, de nincs kedvem. Mert ezzel a nagy melák emberrel kapcsolatban annyi egyéb mesélnivalóm van. Amúgy is jobban szeretem ellenszenves ember munkáját magasztalni, mert az olyan nagyvonalú és elegáns dolog. Hálás is, mert elégedettséggel tölti el az embert, hogy olyan nagyvonalú és elegáns. Pártatlan. Mi több, nemes. Barát munkáját dicsérni sokkal nehezebb. Pontosnak muszáj lenni: egyszerre nyersen őszintének és körmönfontnak. Ám legyen! Essünk túl rajta. A könyv briliáns, kolosszális, egyszerűen letaglózó. A két lányom összeverekedett rajta – engem nem olvasnak, mindkettő Fehér Béla-rajongó –, ám amíg gyilkolták egymást, az egyik barátom elorozta a könyvet, de nem tudta elolvasni, mert kicsalta tőle a volt anyósa, akitől viszont ellopták a villamoson. A tolvajok profi irodalmárok lehettek, nem érdekelte őket készpénz és családi arany – az exanyós éppen a zaciba tartott, hogy túladjon néhány serlegen, násfán és karbunkuluson, egy kisebb királynői koronán –, csakis a Fehér Béla-könyvre hajtottak. Ördögi tervük végrehajtásában kedvezett nekik, hogy az idős hölgy, dr. Guzmány Endréné született Bélpoklossy Amália a könyvet meggondolatlanul már a villamoson zabálni kezdte, így a nevetéstől előbb maga alá vizelt, azután szégyenlősen hörögni kezdett, mint egy böllérkéssel torkon szúrt koca, majd lefordult a székről, de szerencsére nem zuhant a földre, hanem légszomjából kifolyólag a klinikai halál állapotában lebegett. A tolvajoknak ez a néhány perc – maximum negyedóra – is elegendő volt rá, hogy észrevétlenül kicseréljék a haldokló kezében szorongatott Fehér Béla-regényt egy XIII. századi, héber nyelvű, iniciált, bőrkötéses, rézcsatos kódexre, és elszeleljenek. A kárvallott feljelentést tett az összes kerületi kapitányságon, de mindenütt csak szánakozva néztek rá. „Megint egy Fehér Béla-eset – mondták, és lemondóan csóválták a fülüket meg a farkukat. – Még össze is teheti a kezét, hogy ennyivel megúszta – mondta vakarózva az egyik öreg kopó –, ’fehérbéláér’ már öltek is.” A nyomozók szerint még azon melegében egy illegális könyvkötészetben landolhatott a kötet, ahol seperc alatt lapjaira bontották, újraenyvezték, átütötték az ISBN- számot, ismét fűzték és kötötték, végül új fedélborítóval dobták a piacra. Ezt hallva az idős asszony ágynak esett, de halála előtt még nyilatkozott a sajtó képviselőinek: „Semmi nem érdekel már ebben a bánatos életben – zokogta –, csak azt sajnálom, hogy nem tudom befejezni a félbehagyott könyvet. Tudom, kétszer nem adatik meg az életben az a szerencse, hogy eredeti Fehér Bélát tarthat az ember a kezében, beletörődtem hát sorsomba. Már csak egy kívánságom van, arra kérem a Jóistent: rohassza le vállból mindkét kezüket, a szemgolyójukkal hokizzanak a pingvinek, köpjék be a szivárványhártyájukat a legyek, férgek fürdőzzenek a csarnokvizükben, fonnyassza aszalt szilvává a herezacskójukat, porlassza kapadohánnyá a töküket azoknak a bitangoknak, akik ezt művelték velem.”
Így állunk hát! Omnia vincit libelli: nem élhetünk feketekávé nélkül. Nemcsak a könyveknek, de íróiknak és tolvajaiknak is megvan a maguk sorsa. A könyv méltatását ezennel bezárom, mert aki ennyiből nem érzi, hogy Fehér Béla Alszik a doki Betlehemben című regénye nélkül nem lehet élni, az haljon meg. Annak hiába szép szó, ütlegelés, inkvizíció, spanyolnátha, annak jöhetek én akármivel. Az vagy nem tud olvasni, vagy tud, de minek. Az olyan prűd, hogy még a saját pucér nemi életműve láttán is elvörösödik. Szégyellje is magát!
„Most már nagyon jó, mert nem lehet rosszabb”, idézi műve elején kuruc költőnket a jeles szerző, akinek igaza van, és akinek rendszerváltó egyéjszakás ámokfutását úttörő meseregénynek tartom. Ebből is látszik, hogy már a műfaji besorolása sem könnyű. Röviden talán úgy mondanám, hogy éktelen magyar nyelven írt szatirikus, antibolsevista és antikeresztény-nemzeti, forradalmi, pornográf rokihorrorpikcsörsóval van dolgunk.
Fehér Béla a barátom. Élő ember, tehát vele kapcsolatban nem áll, hogy halottról jót vagy semmit. Szerencsére nagyon is él. Éltesse is az Isten még sok évtizedig! Mondom, vele kapcsolatban nem érvényes a „jót vagy semmit” kötelme, ráadásul író, aki tudja jól, hogy íróról két dolgot is szabad: jót és rosszat. Csak a semmit nem, mert az a halál. Jót már írtam, rosszat írni nem tudok, mesélek inkább valamit. Béla a barátom, de ennek ellenére sokáig nem ismertem őt. Eleinte azért, mert később születtem, és ez megakadályozott minket abban, hogy előbb rokonszenv, majd mély barátság alakuljon ki közöttünk. Később a mindkettőnkben felbuzgó kristálytiszta, minden érdek nélkül való, egészséges ellenszenv akadályozta, hogy barátságunk kiteljesedjen. Ha-ha-ha! Csak vicceltem. Az igazság az, hogy amikor ő Párizsban az első regényén dolgozott – egy Verne Gyula-átiraton, talán tizenegy éves lehetett –, akkor én rajongó természetű apai nagyanyám zajos tetszésnyilvánításai közepette a hangképzés bonyolult tudományával voltam elfoglalva. Hogy, hogy nem, az utóbbi években barátok lettünk. Mondhatnám, hogy a nyomor hozott össze minket, de egyikünk sem nyomorog, így hát azt mondom, hogy a nyomor hozott össze minket, de ez nem igaz. Inkább a vörösbor, a nők, a (forró) tejfölös bableves, a leghorn tyúk és a Hofherr–Schrantz–Clayton–Shuttleworth-traktor szeretete. Nincs ezen mit csodálni, a leghorn az egyik legjobban tojó fajta, a hajdan csak Hofherr-traktorként emlegetett erőgépnek pedig számos típusát exportáltuk a két világháború közt Egyiptomba, Dél-Afrikába és Új-Zélandra. Éljen a magyar ipar! Világos minden, ugye? Béla az 1939-ben gyártásra került L–44/48-as lánctalpas nyersolajtraktorba szerelmes, nekem a szilfid KV–40-es, gumikerekes ipari traktor a kedvencem. Ha valaki mégsem ért valamit, forduljon orvosához vagy a szakszervizhez. Szikvizes üvegek cseréjét és hernyótalptalpalást nem áll módunkban vállalni, kizárólag kézzel írt, fényképes leveleikre sem válaszolunk, tehát ne küldjenek kézzel írt, fényképes leveleket. Kolbászt, paprikás szalámit és abált szalonnát küldhetnek.
(Fehér Béla: Alszik a doki Betlehemben. Kortárs Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 2500 forint.)