Szégyen a botrány, de hasznos is lehet

Ókovács Szilveszter
2008. 02. 13. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Arnold Schönberg és bécsi iskolájának dodekafon ténykedése (és saját addigi életművük megtagadása) nyomán az úgynevezett klasszikus zene végzetesen elszakadt hallgatóságától. Azóta önsorsrontón „komoly”, ám a lelkekben csúnya zenének neveztetik, és nem friss művek, bemutatók, hanem a ritka botrányok szereznek címlapokat.
Nálunk is: idejét nem tudom, mikor hullámzott az off-line/on-line médiumtenger, hogy a tenor – teszem azt, egy Aida-előadásban – végig pompásan kitartott. Amikor bezzeg Roberto Alagna a darabeleji románc után kirobogott a színpadról, már az sem volt probléma, hogy mindez a tőlünk távoli Milánó legendás Scalájában esett meg. Hírszerkesztők adták-vették a gyorshírt, életükben Alagnáról – nem bántásként, de tán az Aidáról – sem hallott kommentátorok csámcsogtak rajta. Szerencse a kínos esetben, hogy „legalább” magyar énekesnőt hagyott faképnél a francia–olasz sztár, így a honi sajtó elmélázhatott azon, ipszilonnal írja-e nevét Komlósi Ildikó?
A szomorú tendenciákat felpanaszoló bevezető után itt a bizonyos Aida-produkció filmje (nagyfelbontású HD-kamerák, szélesvásznú, tökéletes kép). De ne tessenek keresni, nincs meg az ominózus pillanat, e felvétel a 2006. december 9-i szezonnyitón készült. Alagna erőművészi érzékenységgel, ám robusztus hangi kondícióban énekli a pályatársakat rendre rettentő Celeste Aidát, a végén fricskázza az urtext partitúrát: hosszan, fortissimo tartja az elvárt magas
B-ét az előírt pianissimo helyett – viszont egy nemrég kikutatott kézirati sorral meg is toldja. Egy korábbi nyilatkozata miatt pfujolói itt már beköszönnek, viszont köti a tenort a Decca-szerződés, forog a kamera, majd a második előadáson elég lesz kiviharzani.
Mást nem kell írnom. Soha puhább és érzőbb Aidát, mint Violetta Urmana, nem hallottam, és – igen, ez az igazság – dekoratívabb és impulzívabb Amnerist se, mint a mi Komlósi Ildikónk. Riccardo Chailly egyszerre hozza szokott drukkmentes optimizmusát, és rugalmasan fest alá zenekarával, a szimfonikus lényegű szakaszok pedig igénnyel szólnak, pedig rojtosra játszott opera ez. (Érdekes, a Scalában nem: húsz éve levették, s megint egy új Zeffirelli-produkcióban állítják ki.)
Csillog-villog, minden trópusi és ókori zsáner „igazi” kulisszát kap. És ott áll a műgyanta csoda, ami elé belökik a szólistát. Bal egy, jobb kettő, duett végén megölel, kiszalad, lerogy. Tipikus elnagyoltság ez Franco mester operaművészetében. Ennyit segíthetnek az asszisztensek, akik majd függöny elé támogatják az ősz embert: ő láthatóan csak fémjelként használtatik.
És Alagna… bár nem Domingo formátumú színész, és nincs benne Carreras finom hangja-lelke sem, ő egyszerűen a legjobb mai Radames. Hisztis, hipertóniás, reklámérzékeny: fonák módon mi, szomorúzenészek megköszönhetjük neki a címlapokat, a figyelemfelhívást. És Komlósi Ildikó pontos
„i”-jét is.
(Verdi: Aida – Decca 2 DVD, 2007.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.