Szégyen a botrány, de hasznos is lehet

Arnold Schönberg és bécsi iskolájának dodekafon ténykedése (és saját addigi életművük megtagadása) nyomán az úgynevezett klasszikus zene végzetesen elszakadt hallgatóságától. Azóta önsorsrontón „komoly”, ám a lelkekben csúnya zenének neveztetik, és nem friss művek, bemutatók, hanem a ritka botrányok szereznek címlapokat.
Nálunk is: idejét nem tudom, mikor hullámzott az off-line/on-line médiumtenger, hogy a tenor – teszem azt, egy Aida-előadásban – végig pompásan kitartott. Amikor bezzeg Roberto Alagna a darabeleji románc után kirobogott a színpadról, már az sem volt probléma, hogy mindez a tőlünk távoli Milánó legendás Scalájában esett meg. Hírszerkesztők adták-vették a gyorshírt, életükben Alagnáról – nem bántásként, de tán az Aidáról – sem hallott kommentátorok csámcsogtak rajta. Szerencse a kínos esetben, hogy „legalább” magyar énekesnőt hagyott faképnél a francia–olasz sztár, így a honi sajtó elmélázhatott azon, ipszilonnal írja-e nevét Komlósi Ildikó?
A szomorú tendenciákat felpanaszoló bevezető után itt a bizonyos Aida-produkció filmje (nagyfelbontású HD-kamerák, szélesvásznú, tökéletes kép). De ne tessenek keresni, nincs meg az ominózus pillanat, e felvétel a 2006. december 9-i szezonnyitón készült. Alagna erőművészi érzékenységgel, ám robusztus hangi kondícióban énekli a pályatársakat rendre rettentő Celeste Aidát, a végén fricskázza az urtext partitúrát: hosszan, fortissimo tartja az elvárt magas
B-ét az előírt pianissimo helyett – viszont egy nemrég kikutatott kézirati sorral meg is toldja. Egy korábbi nyilatkozata miatt pfujolói itt már beköszönnek, viszont köti a tenort a Decca-szerződés, forog a kamera, majd a második előadáson elég lesz kiviharzani.
Mást nem kell írnom. Soha puhább és érzőbb Aidát, mint Violetta Urmana, nem hallottam, és – igen, ez az igazság – dekoratívabb és impulzívabb Amnerist se, mint a mi Komlósi Ildikónk. Riccardo Chailly egyszerre hozza szokott drukkmentes optimizmusát, és rugalmasan fest alá zenekarával, a szimfonikus lényegű szakaszok pedig igénnyel szólnak, pedig rojtosra játszott opera ez. (Érdekes, a Scalában nem: húsz éve levették, s megint egy új Zeffirelli-produkcióban állítják ki.)
Csillog-villog, minden trópusi és ókori zsáner „igazi” kulisszát kap. És ott áll a műgyanta csoda, ami elé belökik a szólistát. Bal egy, jobb kettő, duett végén megölel, kiszalad, lerogy. Tipikus elnagyoltság ez Franco mester operaművészetében. Ennyit segíthetnek az asszisztensek, akik majd függöny elé támogatják az ősz embert: ő láthatóan csak fémjelként használtatik.
És Alagna… bár nem Domingo formátumú színész, és nincs benne Carreras finom hangja-lelke sem, ő egyszerűen a legjobb mai Radames. Hisztis, hipertóniás, reklámérzékeny: fonák módon mi, szomorúzenészek megköszönhetjük neki a címlapokat, a figyelemfelhívást. És Komlósi Ildikó pontos
„i”-jét is.
(Verdi: Aida – Decca 2 DVD, 2007.)