Vittorio

Signor Vittoriónak szólították olasz famunkásai és hétpróbás csempészei, kalandorai, orvvadászai a magyar Rambót, ahogy egy történész nevezte Maderspach Viktort, ezt a különleges sorsú vadászt. Mások erdélyi Charles Bronsonnak vagy egyszerűen retyezáti Rambónak, esetleg „a havasok hősének” hívták. Halálakor, 1941-ben Márai Sándor Ankerschmidt lovag címmel írt róla búcsúztatót. A mérnökről, az utazóról és a patriótáról is, aki mind ő volt egy személyben. S aki nevezetes, szintén különleges sorsú család tagja volt – s akinek könyvei ma már szinte kivétel nélkül olvashatók, és a történész Domonkos László kimerítő monografikus esszét is közölt róla.
Régi magyar alak – szeretem az efféle öntörvényű, Mikszáth tollára való figurákat így mondani. Vagy éppen Jókai-alaknak, ahogy Márai figyelt fel rá, amikor azt írta, hogy ez az 1875-ben született ember lényegében Az új földesúr központi figurájához hasonlítható, aki idegen nevével ellentétben a hithű magyarnak lesz majd a mintaképe. És felbukkan Cseres Tibor Vízaknai csaták című regényében is – Trianon, az impériumváltás környékén, kort, korrajzot, jellemet megvilágító beszédhelyzetben, stílszerűen egy román Siguranta-főnök szájába adva a szót: Vittoriót ugyanis már üldözték, ürügyet keresgélve az elfogására. „Maderspach Viktor az Alsó-Barbatyán–Iszkrony falucskában lakik a Zsil völgyében, Petrozsénytól délre. Száz munkással dolgozó fűrésztelepe és zsindelygyára van. A Monarchia hadseregében tartalékos huszár főhadnagyként fejezte be a katonáskodást. Fegyvertartási engedélye nincs, gyanítható, hogy rejtve puskát, pisztolyt tart. Többszöri rajtaütésre sem sikerült fegyverrel bajlódva tetten érni. Jómódú ember, talán gazdag, házkutatások alkalmával koboztak el tőle aranyholmit. Petrozsénytól északra, Banica falucskában mészégető üzeme van az azonos nevű patak partján… Lojális román állampolgárnak maszkírozza magát.” Majd egészen regényes és kalandos menekülését ő maga írja meg (három hétig egy zászlóaljnyi román katona üldözi a számára ismerős terepen): „Én voltam az utolsó magyar, aki fegyverrel a kezében hagyta el Erdélyt.”
Én nem is vele, aki aztán áttelepült, és hamarosan részt vett a nyugat-magyarországi harcokban, hanem nagyanyja rémtörténetével találkoztam előbb – még gyerekkoromban, tán valamelyik Gracza-féle szabadságharcos könyvben –, Buchwald Franciska szomorú történetével (megvesszőzésével). Aztán élesen emlékszem a döntő pillanatra, amikor a szegedi egyetemi könyvtárban rátaláltam a nagymama vallomására egy régi Vasárnapi Újságban – gyorsan kijegyzeteltem, és az ő ruszkabányai (Krassó-Szörény megye) rémtörténetére építettem első könyvem, az Eldorádó című regény szerkezetét. Persze olvastam én mindent, amit elérhettem e nagyszerű asszonyról és tragikus sorsú férjéről, a bányatulajdonos és hídépítő mérnök Maderspach Károlyról és a családjáról, ami kevés is volt, hiányos is volt. De nem ez a fontos. Hanem, hogy a forradalom utáni megtorlások sötét napjaiban-éveiben volnánk, amikor bizonyossá vált, hogy lehetetlen teljes életet élni. Nincs demokratikus beszéd, az életpályák széttördelve, az emberi vállalkozások elvesztik példaszerűségüket, és a rendszerben való „elmerülés” világosabb pillanataiban tisztán látszik, hogy miféle modellszerű allúziók fűzik a Kádár-korszakot a Bach-korszakhoz. Ezért hát elszakítottam a neveket a hozzájuk tapadó valóságelemektől, s csak egy vékonyka szálat hagytam, hogy a tájékozottabb olvasó előtt világossá váljék, hogy itten lényegében a Maderspach-féle szomorú történettel találkozik.
Signor Vittorióval, Buchwald Franciska unokájával viszont csak jóval később találkoztam, amikor újra vadásznaplók olvasására adtam a fejem – Maderspach Viktor irálya egyszerűen lenyűgözött. Nagyon kevesen akadnak, akik a vadászat szenvedélyéről számomra is izgalmas tónusban tudnak elmélkedni, de Vittorio – Bársony István és Nádler Herbert mellett – ezek közé tartozik. Nála is egyszerű intonációval, de kiválóan tiszta hangon szólal meg minden álmok paradicsoma, az erdő, és oly csábító és lenyűgöző világ bomlik ki az ismeretlen, valahogy mégis otthonosnak tetsző homályából, hogy vadászkönyveit nehéz letenni. A világegyetem minden, mégoly kicsiny lénye is életre kel, és végzi titokzatos, mindennapi dolgát. Egyetlen lapon sem fordul elő a hatalommal való visszaélés arroganciája, az ember beteges vérszomja, az űzött vad kíméletlen hajszolása, a nemes nagyvad kiszolgáltatottsága. Maderspach ugyanis bárhol csavarog, a híres Retyezáton például, amelyet a legjobban ismer, s amelyet gigászi méretei miatt Petőfi a hegyek nagyapjának is nevezett, a Párengen vagy szabadcsapataival Havasalföldön, esetleg másutt, a vadászat benne valami archaikus érzékenységű sport és sosem vérengzés. A sportnak is az eredeti angol fair play értelmében. Az erdő a havas, tiszta, őszinte és férfias világ, önálló, méltóságteljes élete van, amelynek élettörvényeit tiszteletben kell tartani.
Könyveiben több helyütt emlegeti saját vadászideáljait is. Akik legalább egy nemzedékkel jártak előtte, s akik még nála is „sportszerűbb” vadászok voltak. Akik az 1850–70-es években régi kétcsövű, elöltöltős puskával a vállukon indultak a havasi vérmedvére, és hetekig bolyongtak utána, mert a zsákmányszerzés esélyei a mai rezervátumos-gépesített nagyüzemi vadászással szemben igen csekélyek voltak. Ilyen volt Vittorio mestere, a Hátszeg melletti Reáról származó Buda Ádám például, aki nem volt hivatásos medvevadász, sőt inkább lepkegyűjtő, mert világhírű tudományos gyűjteményt hozott össze falusi magányában. Honos és vonuló madarakat figyelt meg és tömött ki, de aki legbüszkébb mégis pónyik almáira volt, merthogy a Maros mente kiváló mikroklímájában neki termett a legszebb egész Erdélyben. Vagy Buda Ádám testvére, aki egyetlen vadászat során négy medvét lőtt ki. És persze Vittorio tragikus sorsú nagyapja, aki román erdőkerülői szerint egy rúdugróbottal a legszélesebb patakot is képes volt úgy átugrani, hogy senki nem csinálta utána. Ám hősünk sem panaszkodhat: szívóssága, rendkívüli testi ereje közismert volt – többen megírták, hogy derékig érő hóban többször hozott le a hátán a havasról egy-egy kétszáz kilós kilőtt medvét. Vagy hogy Székesfehérvárról biciklivel járt be Pestre dolgozni. És még ezer anekdotikus eset.
Első háborús visszaemlékezéseihez most jutottam hozzá – kommandós, különítményes havasalföldi háborús bolyongásain is átsüt a vadászember bölcsessége és szívóssága. Mert egész életében mégiscsak az volt: nemes szívű vadász, ahogy könyvbeli emberei, magyarok, olaszok, románok, németek, bosnyákok, vagyis egy zavaros és érzékeny kor különböző nemzetiségű férfiai tisztelték.