Háború a pártban

Sztálin már túl volt a hetvenen az ötvenes évek elején. Ekkor már érzékelhető volt a változás szele, ezzel párhuzamosan az átrendeződés, a feszültségek folyamatos éleződése a szocialista táboron belül – mondta lapunknak Ötvös István történész, a korszak kutatója. 1953 márciusában meghalt Sztálin, a szovjet vezetés meg akarta reformálni a diktatúrát hazánkban is. Magyar küldöttséget rendeltek Moszkvába, és Rákosi Mátyást felszólították, hogy a miniszterelnöki posztot adja át Nagy Imrének. Ez azt jelentette, hogy a magyarországi kommunista vezetés is erősen megosztottá vált: a reformpártiak és a régi oligarchia elkötelezettjei szembefordultak egymással. A harc a nyilvánosság számára láthatatlanul, de egyre nagyobb intenzitással folyt. A katonai és az ezzel összefüggő kém-, illetve elhárítási területet – az úgynevezett katpolt – már 1950-ben bekebelezte a kemény vonalas sztálinista Államvédelmi Hatóság (ÁVH). Előző évben már megkezdődött a „népi káderek” toborzása a honvédségbe, ezzel párhuzamosan „a nép ellenségeit”, az „osztályidegeneket”, például az egykori ludovikás tiszteket eltávolították, de kommunisták is áldozatául estek a tisztogatásoknak. Az átszervezés során katonai hírszerzőket is perbe fogtak, internáltak. A kocka Sztálin halála közeledtével megfordult. Az ÁVH vezetőjét, Péter Gábort 1953 januárjában letartóztatták. A júniusi határozatban a párt vezetése erőteljes önkritikát fogalmazott meg. Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki. A Jugoszláviával fennálló viszony is megváltozott: a sztálini politika által „láncos kutyaként” megbélyegzett Tito felé felgyorsult a közeledés. Akik a Tito elleni hazai propaganda-hadjáratban aktívan részt vettek – elég itt csak például a Rajk-perre utalni –, azok most körön kívülre kerültek a katonai hírszerzési berkekben is. Kapócs István sorkatona halála – aki 1951 és 1953 között elmondása szerint rendszeresen tiszteket hozott, vitt a jugoszláv határra – ebben a külpolitikai és belpolitikai feszültségekkel terhelt légkörben történt.