Amszterdam stb.

A buli után a kortárs magyar komolyzene egyik legnagyobbika jött föl gratulálni a színpadra. Utána kezet ráztam egy velem egyidős, egyforma magas és ugyancsak göndör, bár rövid hajú sráccal.
Hi, there, call me Jaap.
Nice to meet you, call me Farkash.
Kiderült, holland a srác, van egy kis kiadója (a Red Swan) Amszterdamban, és fogalma sincs, hol alszanak ma este a családjával.

Hát nálunk, mondtam.

Volt egy négyszintes villánk Rákosmákoson. A negyedik szint még csak padlás volt, ahol az indiai kenderrel összeháziasított vadkendert szárítottam. Odajárt a kertbe az egész banda (beleértve a zenekart is) kispályás focira, szalonnasütésre, kosárlabdára, csöndes beszélgetésre, a meghagyott szőlőkordonokból készült bicskanyitogató lőrére.
És mentünk. A saját kocsijukkal jöttek Hollandiából. Nem volt egy Merci. A felesége kicsi volt, de kemény fejű, mint az enyém. Annekének hívták. Két gyermekük volt: egy kiskamasz fiú meg egy kislány. A fele göndör volt a családnak, a másik feje szöghajú. Mintha két család lett volna. Az is volt, mint kiderült. Jaapnak és Annekének is a második házassága volt ez. Anneke leányát Minnának hívták, Jaap fiát Pimnek.
Nadine, a feleségem (az utolsó?) nem örült túlzottan a vendégeknek, mert a kisfiunk éppen egyéves volt, és ilyenkor bizony éjszaka is fel kell pattanni.
Három napig maradtak. A nappaliban aludtak, háromszor négyméteres ágyon, mind a négyen. Régen olyan keskeny ágyon aludtunk Nadine-nal, hogy egyszerre kellett fordulnunk. Mire a kárpitos elkészítette a királynagy ágyat, már külön szobában háltunk.
Jaapék azt hitték, gazdagok vagyunk. Akinek ekkora háza van Hollandiában, ekkora kerttel, az tényleg gazdagnak számít. A Károlyiék főépítésze építtette nyaralónak a villát, az első ház volt Rákosmákoson, templomtoronnyi fenyőfákkal. Na és a kert közepén a borospince! Jaapékat együttérzésből nem kínáltam meg a lőrémmel. Inkább elcipeltem Jaapot a böfögéstől és bagótól büdös; a dumáktól, a biliárdgolyók karamboljától és tévétől hangos, húgyszagú Bartók elnevezésű kocsmába.

Mi köze ennek a zeneszerzőhöz?, kérdezte Jaap a himlőhelyes ábrázatával, lobogó, barna szemével.

Semmi, mondtam neki. A Bartók nagyon gyakori név magyarok között. A régi tulajdonost is így hívták. Viszont akire te gondolsz, tíz évig lakott itt Rákosmákoson.

Valóban? És mesze van az emlékháza?

Az itteni? Talán két sarokra, maximum három. A Hunyadi utca 50. szám alatt.

Akkor mire várunk?

És mentünk-mendegéltünk. Jaapnak szemlátomást csalódást okozott a ház, amely egy kispolgári nyaralónál valamivel nagyobb volt, de azért…

Képzeld, a rákosmákosi legenda szerint Bartók vihar idején meztelenül fölmászott erre a diófára, és ott írta műveit.
És a valóságban?

Csendben, a zongorája előtt ülve. Különben három napig benn tanított a Zeneakadémián, utána felült a vonatra, és hazajött. Akkoriban harapni, habzsolni, nyelni lehetett a csöndet errefelé. Hát ezért jött ide. Télen, ha nagy hó volt, nem engedte iskolába a gyerekét, maga tanította őt.

Szomorúan hazaballagtunk. Jaap csalódása miatt is, kiültünk a kertbe, és pipáztunk. Azt mondta Jaap:

A napraforgó volt a legkedvesebb virága. Ennek a szelíd, szemérmes szigorúnak.

És azt mondta: Zenét szereztem s szerzek, amíg csak élek. Ez a zene álljon helyt magáért és beszéljen magáért, tettem hozzá.

… Nincs szüksége az én segítségemre. Jaap befejezte Bartók szavait.

Én főztem a családra, hát rájuk is. Csak nagyobb lábos kellett a húsleveshez meg a bakonyi sertésbordához. Jaap elkísért a henteshez, a zöldségeshez, mindent tudni akart.

Az ízek már a vásárláskor eldőlnek, mondtam neki. De mondjuk ha kicsit túlsózod a levest, tegyél bele két meghámozott krumplit, s az kiszívja.

A levest egy nappal korábban kell főzni, hogy összeálljanak az ízek, mondta határozottan Jaap.

Elvittem Jaapot a Golgota utcába, a Fekete Lyuk nevű alternatív pinceklubba, és a hollandus teljesen kifeküdt.

Hogy lehet, hogy itt a punkok az újhullámosokkal, a bőrfejűek a csövesekkel, a szakadtak a digókkal együtt vannak?

Hát úgy, feleltem, hogy a rendőrség könnyebben tudja ellenőrizni azt, ami egy helyen van. És a munkás és munkakerülő fiatalok, gimnazisták, egyetemisták és egyebek kénytelenek elviselni egymást, ugyanis a zenekarjaik itt játszanak. Máshol föl se léphetnek. Se múltjuk, se jövőjük, nyávogósra nyúlt kalózkazetták viszik az üzenetüket.
Ebben a pillanatban már nem tudom, ki a húrokba csapott, és onnantól fogva egymást nem hallottuk. Imbolyogtunk sörrel a kezünkben a fű- és izzadságszagban. A basszgitár a gyomrunkban szólt.
Mielőtt elutaztak volna, Jaap azért megjegyezte:
A legjobb hely a Black Hole volt, ahol piros volt minden, meg barna és szürke.

Akár az élet. Ez a Józsefváros, itt gyűlik össze Pest pora, és a seprű a zene.

A Schiphol repülőtéren Jaap várt rám. Megöleltük egymást. Többet öregedett, mint három év, amióta nem láttuk egymást. Mély árkok a szeme alatt, a ráncok az arcán, a megritkult haj, sőt megritkult fogai is mind egyről szóltak: valami nagy baj érhette holland pajtásomat. Barátot nem mertem írni, mert ez a hollandoknál nehezebben megy.
Néztem: Jaap egy ütött-kopott Ladával jött elém. Mentünk végig a grachtokon, míg egy elfoglalt házba érkeztünk. Hogy ez az, azt Jaaptól tudtam. Be se zárta a kocsit. Mikor erre figyelmeztettem, azt mondta:

Gatver! (Kb. z’istenfáját neki.) A múlt héten egy narkós kilopta belőle a magnót. De kocsit lopni? Minek az? Ebben a városban? Még ha bicikli volna!

Bemutatott a fesztivál többi szervezőjének. Majd elvitt egy lakásba, amely a Vörös Hattyú kiadó társtulajdonosáé volt.

Mondta, majd holnap visszajön, érezzem magam otthon.

Hát nem éreztem magam otthon. Pedig a hűtő tele, a lakás minden pontján borítékokban elhelyezett fű cigarettapapírral és érezd magad jól felirattal. Az az igazság, hogy féltem a regényből kijönni, még ha csak tíz napra is. Mert nem tudtam, hogyan fogok bele visszamenni.

Egyszer csak hallom ám, hogy roppant a rács annak a szobának az ablakán, ahol a nyomdai segédeszközöket, fénymásolókat, számítógépet, nyomtatót stb. tartották.
Benyitok, egy fekete srác ugrott be az ablakon. Majdnem akkora, mint én. A kezében valami vasdarab, amivel kinyitotta a rácsot. Én egy jókora fém hamutartót kaptam fel, ami ott hevert egy asztalon.
Elkezdtünk üvöltözni egymással.

Szarok rád, mondta végül a férfi, és leült a számítógéphez, és dolgozni kezdett. Néha a térdét csapkodta nevettében, olyan jónak tartotta a leírtakat. Bokáig már a Porban, tanulhattam tőle egy kis önbizalmat. Mindannyian ugyanazt a könyvet szeretnénk megírni az egész világon. Közben kis híján agyoncsaptuk egymást, mert mindketten azt hittük, a másik a betörő.

Hoztam neki teát, nagy nehezen megbékült. Elmondta, hogy ő Edgar Cairo suriname-i származású holland író, és a kiadótól engedélye van, hogy amikor neki tetszik, bemásszon az ablakon és írjon. Elmondtam, hogy kolléga vagyok, de a ruszkik megszállta Közép-Európából. Egy évvel volt időseb nálam.

A szocializmus jó dolog, haver, de azt hallottam, hogy nálatok megkülönböztetik a cigányokat.

Ki kéne próbálnod, mondtam, azt a rendszert. De te meg miért nem otthon emeled a néped? Miért itt, a gonosz kapitalisták pénzén éldegélsz vidáman?

Kis híja volt, hogy megint összekaptunk. Másnap jött értem Jaap. Edgart csak egyszer láttam: egymásra vigyorogtunk, bemutatta különleges kézfogását is. Ha tudtam volna! De az életben nem mindentudó írók vagyunk, mint az íróasztalnál, hanem ugyanolyan balekok, palimadarak, tökfejek, mint a többi. És Edgar hét év múlva meghal, egyetlen, Suriname-ban játszódó könyvet hagyott maga után egy apáról és a fiáról.

Te min dolgozol?, kérdi Jaap útban a szálló felé.

Egy kábé ezerötszáz oldalas regényen. De még csak az elején tartok.

Mi a címe?

Por.

Jó cím. Csak én annyi papírból tíz szerzőt ki tudnék adni, öreg. Vége az undigrundinak. Jön a nagy konzervatív hullám a nagy lavór túloldaláról. Ráadásul egy nagyobb kiadó föl akar vásárolni bennünket. Kénytelen vagyok Sztálint kiadni, hogy megéljek. Trockij már alma. Lenin? Ugyan, ne röhögtess!

Mi van veled?

Megakasztott a szélmalom, azt hiszed?

Mi értesz ezen?

Hogy ma nem vagyok a régi.

Hát nem.

Nagy gázban voltam. Tudod, én egy pushertől vettem a füvet, és egyszer hozott egy nagyon jót. Azután már azt kértem. Harmadszorra elmondta, hogy én már kokón vagyok, ennyi és ennyi az ára. Kiakadtam. Aztán elmentem elvonóra. A két gyerek meg Anneke miatt is.

Itt, ahol államilag ellenőrzött, tiszta füvet és haskát kapni, te egy pushertól veszed?…

Igen. Vagyis vettem. Most már csak sózatlan kenyeret ehetek… Különben a kendernek nálunk megvan a hagyománya. Régen a parasztoknak kötelező volt indiai kendert vetni bizonyos területen a kereskedelem és a haditengerészet meg az ipar számára. Ez a legolcsóbb természetes erőforrás, a legolcsóbb mámor. A petrokémiai, a gyógyszer-, az alkohol- és a dohányipar ezért is tiltatta be. Jaap hangjában csöpp indulat sincs. A piától kiirtod a családod, a fű társadalmiasít. Ha nem erőlteted mindennap, nem szokásképző, mint a sör.

(Részletek a Kortárs Kiadónál a könyvfesztiválra megjelenő műből)