Ilyenek vagyunk

Kettős mérce, irigység és önbecsapás jellemzi a magyarokat – internetes hírgyűjtő portálokon tűnt fel tegnap ez a szalagcím. Rögtön rá is kattintottam (személyes érintettség okán), s meglepve láttam, hogy nem valamelyik szomszédos ország sovén szubkultúrájából származik a szöveg. Egy hazai kutatás eredményével kellett szembesülnöm: a cikk a GFK Piackutató Intézet legfrissebb eredményét közölte.
Nézzünk tehát a tudomány tükrébe.
„Lesújtó képet vázolt a magyar mentalitásról Steigervald Krisztián, a GFK Emocionális Marketingkutatás csoportvezetője. Irigyek vagyunk, füllentünk a közvélemény-kutatóknak, hogy jobb színben tüntessük fel magunkat, és nincs példaképünk.” Érdekes lenne tudni, hogy ha füllentünk közvélemény-kutatóknak, a kérdőívező kutató hogyan kerülte ki e krétai paradoxont; de ne ragadjunk le itt. „Ennek oka, hogy a magyar egy különösen sajátos gondolkozású nép – kutatási szempontból. Szeret panaszkodni, ezt tudjuk. Sőt irigy mások sikereire, ezt is számos kutatás támasztja alá.” Szembe vagyok sülve. Nota bene! rajongok az olyan szilárd filológiai bázist jelentő hivatkozásokért, mint az „ezt tudjuk” vagy a „számos kutatás támasztja alá” (kedvencem továbbá az „egyes források szerint”, valamint a „mint többen megfogalmazták”). Ám nézzük tovább: „Az eredmények szerint a magyarok magasan kizárólag a márkás termékeket vásárolják, még akkor is, ha az drágább. Egyéb kutatásokból ugyan kiderül, hogy nincs így, de amikor ezt be kell vallani, akkor mégsem merjük.” Ha itt nem értjük pontosan, hogy most mindez így van-e, vagy nincs így „magasan kizárólag”, az attól lehet, hogy sajátosak vagyunk kutatási szempontból.
De mélyebbre a szikét! „Ennek két oka van: egyrészt általánosan jellemző a magyarokra, hogy szeretik magukat gazdagabbnak beállítani, mint amilyenek valójában, másrészt pedig jellemző módon egy-egy termékre ráragasztunk egy márkanevet. Például az összes mosogatószert Sunlichtnak tituláljuk, és már mindegy, mit használunk valójában, ugyanúgy hívjuk mindegyiket.” Na, e ponton tört rám az igazi szellemi izgalom. Magam ugyan még nem találkoztam senkivel, aki az összes mosogatószert Sunlichtnak mondta volna, de a tudomány az tudomány. „Szégyelljük a szomszéd előtt, ha elutazunk, vagy új tárgyat vásárolunk, ezért ezt inkább elhallgatjuk. Azaz a tehetősek lefelé hazudnak, a szegényebbek felfelé.” Megrögzött hazudozók vagyunk tehát mind, csak a hazudozás iránya változik anyagi helyzetünktől függően. „Ugyanígy a magyarok jellemzően ellenzik a másnak járó végkielégítéseket vagy prémiumokat, azonban ha tőlük akarnák ezt megvonni, óriási igazságtalanságnak találnák.” Rút, sybarita váz! De a slusszpoén még hátravan: „Ezt támasztja alá az a tény is, hogy milliós nagyságrendű kárt okoznak a vevők a hipermarketekben azzal, hogy vásárlás közben megreggeliznek. Ingyen fogyasztják a péksüteményeket, majd mellé az italokat, ám mire a pénztárhoz érnek, már sehol sincs az üres zacskó vagy üveg. A magyarok úgy vélik, ez nekik jár, hiszen a hipermarketek – de akár egyéb szolgáltatókat is említhetnénk – úgyis kifosztják őket, ezért jobb ezt megelőzni. Tulajdonosként más gondolkozásmód jellemezné a magyarokat, de jelenleg az empátiának nyoma sincs” – zárul az elemzés.
A GFK Piackutató Intézet szerint a magyarság, e „különösen sajátos” nép, erkölcsileg számos tekintetben elmarasztalható. Hogy erre hogyan jött rá az intézet, a cikkből nem derül ki – vagy csak én nem értem, ami nem csoda, ha egyszer oly hülye vagyok genetikusan, hogy Sunlichtnak mondom a Persilt; persze az is lehet, hogy pontosan értem, de a tudomány jelenlegi állása szerint ez már tökmindegy, magyarként úgyis letagadnám. S bár azt hittem eddig, igazságérzetem tiltakozik a távozó miniszterek végkielégítése ellen, most – bámulatos időzítés! – a kutatás kimutatta, hogy igazságérzetem nem is lehet. Szimpla irigységről van szó, persze. Ilyenek vagyunk mind, a föld parazitái, tízmillió nyilas házmester, kilóg zsebünkből a kettős mérce, ráadásul lopjuk a kiflit, a kólát és a napot. Megérdemeljük a sorsunkat!