Mirelit mamut

A földtörténeti múltban eljegesedések és felmelegedési időszakok váltották egymást. Az utolsó jégkorszakban élték fénykorukat a mamutok. A szibériai jégmezők több példányt tartósítottak, így szinte érintetlen formában maradtak fenn egészen napjainkig. Egyiküket június 8-ig bárki megtekintheti a Magyar Természettudományi Múzeum új, jégkorszakokról szóló időszaki kiállításán.

Gyima még alig volt hat hónapos, és anyatejen élt, amikor beleesett egy iszapos gödörbe. A szibériai tél állandóan fagyos talaján nyaranta is ritka volt a felolvadt sárral telt árok. Anyja napokig védhette, hiszen a vadállatok nem támadták meg, kilencven–száz kilogrammos testén egy harapásnyom sem látszik. De nem tudott kimászni a gödörből, és belefulladt a sárba. A talaj lassan újra megfagyott, és a következő negyvenezer évet a kis mamut ebben a mélyedésben töltötte – meséli Medzihradszky Zsófia paleobotanikus, a Természettudományi Múzeum Jégkorszak című kiállításának egyik szakmai rendezője. A mamut Japánból érkezett hozzánk, és a kiállítás lezárultával Spanyolországba távozik.
Gyima újkori története 1977. június 23-án kezdődött, amikor egy aranybánya egyik buldózerrel dolgozó munkása véletlenül kifordította a földből markolójával a szibériai Magadan város közelében, mondták el lapunknak a leletet kísérő Oleg Pugacsev és Andrej Bublicsenko, a szentpétervári zoológiai intézet munkatársai. Mivel az időjárás rossz volt a lelőhelyen, tíz napba telt, míg a mamutot biztonságba tudták helyezni. Később újrafagyasztották és Szentpétervárra (akkoriban Leningrádba) szállították, ahol paraffinnal itatták át szöveteit, így lehetővé vált a tartósítása fagyasztás nélkül is. Konzerválás közben eltávozott belőle a víz, a szakemberek eltávolítottak több belső szervet is a testéből, így a súlya 56 kilogrammra csökkent.
Jelenleg a mamutot nagyjából szobahőmérsékleten kell tartani, és szabályozni kell a vitrin páratartalmát, a megvilágítás fényerejét is. A mamutmúmia belső szervei nagyon hasonlítanak ma élő rokonaiéra, az elefántokéira, fülének mérete azonban alig tizede az elefántokénak. Ez a hideghez való alkalmazkodás miatt alakulhatott így, hiszen ily módon csökkenthető az állat hőleadása, amely fagyban a túlélés elengedhetetlen feltétele. A ma élő állatfajok között is találunk hasonló jellegzetességeket. A sivatagi róka füle hatalmas, hiszen a forróságban éppen a túlmelegedés ellen kell küzdenie, ezzel szemben a sarki rókáé apró.
Medzihradszky Zsófia elmondása szerint a gyapjas mamutok – e fajhoz tartozik Gyima is – 170–190 ezer évvel ezelőtt jelentek meg a Földön, legnagyobb számban az utóbbi százezer évben éltek bolygónkon. Kihalásuknak kettős oka volt Medzihradszky és Pugacsev egybehangzó véleménye szerint. Az egyik ok a változó éghajlat lehetett. A mamutok a jégkorszakhoz alkalmazkodtak, szakszóval adaptálódtak, nagy testük, vastag bundájuk és étrendjük mind a jégmezőkön, mind a tundraszerű növényzettel borított élőhelyeken való túlélést segítette. Amikor az átlaghőmérséklet emelkedni kezdett, a fő táplálékukat biztosító tundrák átalakultak erdőségekké, így a mamutok élőhelye folyamatosan szűkült és észak felé tolódott. Eközben az állatok is próbáltak alkalmazkodni. Az utolsó mamut, amely elődeihez képest szinte törpe volt alig kétméteres marmagasságával, körülbelül az egyiptomi piramisok építésének idején élt a Szibéria északkeleti partjainál fekvő Wrangel-szigeten.
A mamutok kihalásának másik oka a szakemberek szerint a vadászat lehetett. Bár azon a területen, ahol Gyima élt, Medzihradszky szerint valószínűleg nem élt sok ember, hiszen annyira hideg volt arra, a délebbre élő emberek egyik fő élelemforrása a mamut lehetett. Csontjait pedig sátraik feszítésére használták fel. E vélekedésnek ellentmondanak azonban David Nogués-Bravo, a madridi természettudományi múzeum munkatársának kutatási eredményei. Kollégáival számítógépen modellezték az utóbbi 126 ezer év éghajlatát, és meghatározták azt a területet, amely alkalmas lehetett rá, hogy mamutok élőhelye legyen. Emellett igyekeztek megbecsülni az akkoriban ott élő embercsoportok vadászterületeit és létszámát is. Eredményeikből az derült ki, hogy a mamutok kihalásának fő oka az éghajlatváltozás lehetett, hiszen olyan kevés ember lakott a gyapjas mamutok élőhelyén, hogy a kutatók becslései szerint háromévente ejthettek el egyetlen példányt. Nogués-Bravo szerint az emberi mamutvadászat bizonyítékai ellentmondásosak, áll a New Scientist tudományos magazin internetes kiadásában. Bár néhány csonton találtak dárdahegyre emlékeztető sérüléseket, a szakemberek között is vita van ebben a kérdésben. A települések körül talált mamutcsontok és -agyarak pedig elhullott állatok tetemeiből is származhatnak.
A mamutcsontok a leggyakoribb fosszilis leletek közé tartoznak. Az egyik lelőhelyen, a szibériai Jakutföldön egy folyómeder szomszédságában kilencezer csontot találtak legkevesebb 156 egyedtől. Elsodorhatta őket a folyó. A szakemberek szerint szinte mindegyik mamuttól származó lelet – legyenek azok csontok vagy mumifikálódott tetemek – valószínűleg baleset áldozatává vált állattól származik. Ugyanis a mamut teste csak akkor maradhat meg épen, ha pusztulása után szinte azonnal betemeti a sár, elzárva a tetemet a vadállatoktól és az időjárás viszontagságaitól. A megtalált mamutokon szinte sosem látszik a ragadozók támadásának nyoma, és bőséges gyomortartalmuk arra utal, hogy nem éheztek. Bár már 1728-ban is találtak mamutcsontokat, akkor még azt gondolták, hogy egy régen élt elefánt maradványaira bukkantak. Az első teljes leletet Mikhail Adams botanikus írta le 1806-ban. A szibériai Lena folyó partján talált mamutcsontvázat először hibásan állították össze, felcserélték a két agyarat, és így állították ki a leningrádi zoológiai intézetben. A szétálló agyarak egészen a huszadik századig meghatározták a mamutábrázolásokat, és csak a második világháború után cserélték meg őket.
Eddig összesen harminckilenc jó állapotban megmaradt, fagyott mamutmúmiát találtak, közülük azonban csak négy teljes. A szövetek a kezdeti bomlás, majd a fagyás okozta kiszáradás jeleit mutatják. A Tajmir-félsziget rénszarvasvadászai 1997-ben fedeztek fel egy mamuttetemet, amelynek az agyara kiált a tundra talajából. Két évre rá a tetemet sikerült teljes egészében kiemelni a fagyott talajból a körülötte lévő kőzettel együtt, és egy jégbarlangban kialakított laboratóriumba szállítani. Hajszárítók segítségével kezdték kiolvasztani, hogy minél nagyobb épségben maradjanak a belső szervei és szőrzete. Korábban egyes kutatócsoportok azt tervezték, hogy a mamutok sejtjeiből nyert DNS segítségével néhány éven belül mamutot klónoznak, de mint kiderült, erre vajmi kevés esély van. Még a legjobb állapotban megmaradt tetemek örökítőanyaga is oly mértékben károsodott, és a DNS-szál is összetöredezett, hogy a rekonstrukció lehetetlen.
A kutatóknak nemcsak az évezredes jég pusztításával kell megküzdeniük, hanem a jelenkori mamutvadászokkal is. Ma már világszerte betiltották az elefántcsont kereskedelmét, így az egyetlen anyag, amely a helyébe léphet, a mamutok csontja és agyara. A mamutcsont ára egyszeriben felszökött a kilogrammonkénti hatról száz dollárra. A csempészek és a paleontológusok így egymással versengve keresik a Szibéria jeges talajában pihenő feltehetően ezernyi mamuttetemet.