Ismeretterjesztés amerikai módra

Egy középiskolai tanárnő megkérdezte a diákjait arról, hogy mely tévécsatornákat szokták nézni szabadidejükben. Az egyik kedvenc a Spektrum lett, az indoklás pedig az volt, hogy az Animal Planettel
és a National Geographickal ez
az a három csatorna, amely nekik szól, az összes többi magyar
nyelvű adóról azonban ez nem mondható el.
Ha csak a Spektrumon vetített filmek témáit vizsgáljuk, maradéktalanul egyet is értek velük, de ha a megközelítéseket nézzük, azt, hogy egy-egy izgalmas témáról mit és hogyan tudunk meg, akkor már kevésbé lehetünk elégedettek. Az amerikaiaknak van a legtöbb pénzük arra, hogy látványos, kosztümös, költséges dokumentum-játékfilmeket készítsenek, nem is sajnálják ilyesmire a dollárjaikat, csakhogy alapos felkészültséget, szellemi kreativitást már nem adagolt a meglevők mellé a teremtő. Egyórás film pereg Nagy Sándorról mint hadászati zseniről, és nevelője, Arisztotelész neve el sem hangzik. Egy másik, az 1348-as pestisjárványról szóló műben következetesen Olaszországot mondanak Itália helyett (bár ez inkább fordítói hiba), s a középkori piacon paradicsomfürtöket mutogatnak, pedig a nemzeti zöldségféle csak Amerika felfedezése után jelenik meg Európában.
De van rosszabb is. Például a Mit eszünk? című opus, amely nyilvánvalóan abból a gondból született, hogy a kórházakra, gyógyításra épülő egészségügyi rendszer Amerikában már finanszírozhatatlan, tehát inkább az egészségmegőrzésre, a megelőzésre kell nagyobb figyelmet, több pénzt, időt fordítani, vagyis első lépésben le kell szoktatni az amerikaiakat a hamburgerről, a chipsről, a félkész ételekről, a tévévacsorákról, de még a kávéról és az összevissza evésről is. Egy amerikainak talán az is újdonság, hogy a vörösbor jó a szívnek, vagy hogy a bő olajban sült krumplinál egészségesebb, amit tepsiben, néhány csepp olajjal sütünk, de egy közép-európainak ez a fajta primitív alapképzés annyira izgalmas, mint az egyszeregy. Amikor az egyik amerikai táplálkozáskutató kijelenti, hogy grillezés előtt tegyük pár percre mikróba a húst, hogy a rácson majd ne csöpögjön, és gyorsabban süljön, kezdjük elveszíteni a türelmünket. A film legbárgyúbb kísérlete arról szól, hogy egy férfi két héten át rozmaring- és kamillateát iszik mindennap, hogy kiderítse, a rozmaringteától jobb lesz-e a memóriája, és hogy a kamillateától jobban alszik-e. Miután egy halálkomoly kutató asszony megvizsgálta, hogy eddig is jó volt a kísérleti alany memóriája, és ugyanolyan jó maradt, a férfi kijelenti, hogy a kamillatea sem hozott nála változást. De lehet, tette hozzá, hogy csak azért, mert eddig is jó alvó volt. Hehe-he! Én pedig elmaradott magyar ésszel azt képzeltem, majd arról mondanak valamit, hogy azért gyógyteákat se igyunk nyakló nélkül, mert brutális hatóanyagok vannak bennük, vagy amit szintén kevesen tudnak, hogy milyen ásványvizet szabad inni, és melyiket nem a túl sok ásványi anyag miatt. Vagy miért van az, hogy az egyik ember „meghal”, ha nem reggelizhet, míg másoknak délig egy falat nem megy le a torkukon. A film elején azt gondoltam, a sok leegyszerűsítés azt szolgálja, hogy az egyszerű amerikai nép is rögtön értsen belőle, és megjegyezze, mit kell neki enni, inni, de aztán elkezdték komplikálni az egészet: belekaptak egy kísérletbe, folytatták az előzőt, de mielőtt következtetésekre jutottunk volna, beharangoztak még kettőt, úgyhogy szegény amerikaink bizonyára csak kapkodta a fejét a tévévacsorája fölött. Az európai meg csak néz, és nem érti, hogy miért ezt a nyilvánvalóan nem neki szánt habarékot kapta a kedvenc előfizetett csatornájától.
(Mit eszünk? – Tények és tévhitek, Spektrum, június 30., 21.40.)