Írótábori füstölgések

Immár harminchatodik alkalommal tartják meg Tokajban a nyári eseménytelenség évadjának végnapjait is jelző írókonferenciát. A Tokaji Írótábor agoráján, intellektuális Hyde Parkján ezúttal a fiatal írók tarthatják meg panasznapjaikat. És sajnos érvényesül a Hyde Park-effektus: kifüstölögjük magunkat, megkönnyebbülünk, eközben az imamalomként újra és újra darált sirámok úgy válnak unalmassá, hogy nem orvosolja őket senki. A Hyde Park-szindróma klasszikus előképe Midasz király legendája. A zsarnoki hatalmú, de csekély értelmi képességű uralkodó annyira ostoba volt, hogy szamárfüleket kapott az olimposziaktól. Sokáig próbálta süveg alá rejteni butasága kétségbevonhatatlan jelét. Csak a borbélya tudott róla, akit a király halálbüntetéssel fenyegetve késztetett hallgatásra. Ám a fiatalembert egyre inkább nyomasztotta az igazmondás kényszere. Végül egy nádas tövében lyukat fúrt a földbe, s háromszor belekiabálta a tiltott mondatot, betemette, megkönnyebbült.
A susogó sások pedig továbbvisszhangozták a hírt: szamárfüle van Midasz királynak. A titkot mindenki megtudta, három nap után megunta, így a király a hatalomról sem mondott le, a szamárfüle is megmaradt.
Valahogy így vagyunk mi, magyarok az igazság kikiáltásával. Nem csak a Tokaji Írótáborban, ahol írótársaink szerda reggeltől péntek délutánig okosabbnál okosabb előadásokban, hozzászólásokban fejtik ki csillogóbbnál csillogóbb érvekkel alátámasztva, hogy a fiatal és az öreg írók helyzete 2002 óta mindmáig immár reménytelenebbé vált, mint 1958– 1990-ig, hiszen a pénz cenzúrája az ideológia kontraszelekciójánál is kíméletlenebb. Mindenki elmondja a magáét, bekiabáljuk Midasz borbélyának lyukába, hogy szamárfüle van a királynak, s néhány napra megkönnyebbülünk. Szavainkat visszhangozza néhány médium, a kedves olvasó vagy néző megjegyzi: unom, már milliószor hallottam. És hát borítékolhatom, mert nem kell hozzá cassandrai éleslátás: úgysem történik semmi.
A tokaji Hyde Park és Midasz lyuk tükrözi az ország egészének helyzetét. Mi történt immár lassan két esztendeje, 2006-ban, ama őszödi beszéddé eufemizált, bűntársi körökben elhangzott dühödt vallomással is? Magyarország miniszterelnöke zárt körben kijelentette, meglehetősen trágár kifejezést használván, hogy 2002 óta a szocialista–liberális kormány semmit sem csinált, miközben a lakájsajtón, minden elérhető és hozzáférhető kommunikációs eszközön keresztül az ellenkezőjét bizonygatja. A csapból is folyik a kormány hazug sikerpropagandája, miközben becsapták a választókat. A zárt körben elhangzott, a kormány és a jelenlegi kormányzó pártok bűneit felmondó és egyértelműen csak a baloldali– liberális tettestársakat néven nevező tetemrehívás hangfelvételét valaki nyilvánosságra hozta. Azóta történtek sorozatos Parlament előtti spontán és szervezett tüntetések, a Fidesz naponta szervezett törvényes keretek között a Kossuth téren tiltakozó akciókat, volt több véres és tüzes provokáció. Mindezek betetőzéseként ránk zuhant a világ szégyene, amikor az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján füstbombákkal, gumilövedékekkel, gumibotokkal kergettek szét bennünket, akik az ellenzék törvényesen bejelentett békés megemlékezésén részt vettünk, azzal az ürüggyel, hogy nem zártuk ki köreinkből a közénk épített és kergetett állítólagos provokátorokat.
Sokkoló képeket látunk azóta naponta megcsonkított, kivert szemű emberekről. Révész Máriuszról, a rendőröket mindössze csitítani próbáló, leütött, véresre vert parlamenti képviselőről. Az egész világot bejárta a bátor polgárjogi aktivista, Morvai Krisztina felháborodott panasza, aki forradalmunk félszázados évfordulóját szerette volna gyermeke számára életre szóló, gyönyörű élménnyé tenni. Hát, az életre szóló benyomásokat megkapták szegények, egész éjjel idegen lépcsőházban kellett rettegniük, mikor rontanak rájuk álarcos, viperás „rendfenntartók”, akik idős lelkészeket, kokárdás, narancssárga sálas fiatal és idős nőket, Fidesz-dzsekis egyetemistákat sem kíméltek. Ezt milliószor megírtuk, tévékamerák előtt nyilatkozva, fővárosi, vidéki tereken, művelődési házakban szónokolva kinyilatkoztattuk, elmeséltük. Jó páran fölényeskedve bemondják: unalmas, s eközben semmi sem változott, az unalmas probléma megoldatlan maradt. Mindenki tudja, már a sásnak sem kell suttognia, hogy szamárfüle van Midasz királynak. Aki maga is lényegében bevallotta, de csak a közvetlen segítőinek, a cinkosainak. Ám a legfigyelemreméltóbb változásnak azóta mégis az bizonyult, hogy a baloldali–liberális média-szóhasználat nyomán az őszödi, bűntársi körökben elhangzott tetemrehívásból őszödi beszéd lett. Már ő maga, a midaszi formátumú miniszterelnök is elhiszi, hogy ama beszéd az egész ország színe előtt elhangzó, katartikus vallomás volt.
Nem tudjuk már, mi a szomorúbb? Az-e, hogy jó néhányan, a szándékoltan süketek, a midaszi (anti)bölcsességre hangoltak ma is makacsul kitartanak amellett, hogy Midasz király jó király, igazmondó király? Aki szerintük igenis szándékosan súgta meg a hírt visszhangzó nádasnak a dermesztő titkot. Vagy pedig az, hogy bár a többség tisztában van azzal, ebből csak annyi igaz, hogy a királynak valóban szamárfüle van, amit már maga is tud, és már mindenki unja az egészet, de Midasz mégsem hajlandó levonni a konzekvenciákat.
A mi Midaszunk sem mond le a hatalomról, pedig talán a lelke mélyén azt is tudja, hogy az erkölcsi, a kulturális, a gazdasági mélyponton vegetáló országon már nem segíthet az a cselekvési program, amit azok próbálnak összetákolni, akik nélkül nem is volna válság. Ha nem ők, ama régi Midasz kései ük-ükunokái irányítanák, egyetlen biztató, 1998–2002-ig tartó négy esztendő kivételével idestova hatvan éve az országot, végre a Tokaji Írótáborban is csak a poétika, a könyv- és lapszerkesztés, az irodalomszervezés, a digitalizáció szakmai problémáiról kellene vitatkoznunk. Nem kellene az örök hiszékenyeknek abban reménykedniük, hogy a nem csupán formális, hanem velejéig hamis koalíciós szakítási komédiát játszó kisebbik kormányzó párt végre tényleg, pestiesen szólva „besokall,” és pro forma is megbuktatja az erkölcsileg és politikailag időtlen idők óta megbukot (már szinte lényegtelen, hogy) valódi vagy (ál)baloldali, (ál)szocialista, (ál)liberális kormányt.
Mert ne legyenek illúzióink, sajnos szinte semmi remény sincs arra, hogy ez a törvényes eszközökkel leválthatatlan, tehetségtelen, alkalmatlan kormány a 2010-es választásokig megbuktassa saját magát. Vagyis hogy a „másik oldalon” ki tudja, mióta makacsul keresett, de mindeddig még soha meg nem talált, tehát igen jól rejtőzködő tisztességes MSZP-s vagy – kimondani is nehéz komolyságunk megőrzése mellett – SZDSZ-es potenciális szövetségeseink végre előbbre valónak tekintik a pártérdekeknél a nemzet megmentését. Ám mégis, soha nem szabad azt mondani, hogy unjuk a banánt, mert akkor Midasz elérte a célját. A reményről egy pillanatig sem szabad lemondanunk. Az is hatalmas eredmény, hogy az istenadta, ezerszer átvert, becsapott, kifosztott lakosság most úgy tűnik, végre tartósan kezd ráébredni arra, mit is jelent az, hogy szamárfüle van Midasz királynak. Legalább azt próbáljuk elérni, hogy a nép ne mondja be az unalmast, és a 2010-ig tartó, nehezen kibírható, lassan már csak bő másfél év során ezeregyedszer ne felejtse el a nehezen megszerzett bölcsességet.