Báró, mecénás, mészégető

Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri székházában ma, szombaton délelőtt tizenegy órakor adják át – az idén harmadízben – a polgárok szavazatai alapján odaítélt Magyar Örökség díjat. A kitüntetettek: Nemes Nagy Ágnes költő, Rónay György író, a nyolcvanéves Szentendrei Művésztelep, dr. Schulteisz Emil, Szarka György helytörténész, a Ghymes együttes, valamint a két világháború közötti erdélyi irodalmat újjászervező Kemény János.

Harmincötezer hold erdőmet vitte el a színház, de, kérlek, erről ne szólj a feleségemnek – mondta a „vajszívű báró”, Kemény János Sütő Andrásnak, és Sütő András az angol főnemesi családból származó hitves, Augusta Paton előtt mélyen hallgatott. Csak amikor már a férj és a feleség is örök nyugalomra tért a marosvécsi kastélykertben az állítólag még II. Rákóczi György fejedelem által ültetett tölgyfák alatt, akkor mondta el mindenkinek, amit persze sokan mások is tudtak, hogy Kemény Jánosnál nem volt nagylelkűbb pártfogója a magyar kultúrának.
A nagy múltú, Erdélynek rövid időre fejedelmet is adó família XX. századi szülötte az Egyesült Államokban látta meg a napvilágot. Életének első két évtizedében a szegénység és a kirekesztettség legváltozatosabb formáit ismerte meg. Édesapjának – a család fekete bárányának – el kellett futnia ősei földjéről, kényszerű száműzetésében dokkmunkás lett Pittsburghban. Csak így tudta eltartani asszonyát, a színésznő Ida Mitchelt és négy gyermekét. Nem bírta sokáig a megélhetésért folytatott, számára szokatlanul kemény küzdelmet. A családfő hirtelen halála után Ida Mitchel Erdélybe költözött az árvákkal. A tehetős rokonság nem fogadta kitörő örömmel a jövevényeket. A fiút úgy-ahogy felkarolták, taníttatták, az édesanya s a három leánygyermek azonban nem léphetett be a marosvécsi vár kapuján. De Kemény Jánosnak is csak akkor nőtt meg a tekintélye a szigorú atyafiság előtt, amikor megbizonyosodtak felőle, hogy rangjához méltó szerelmi házasságot kötött. A trianoni diktátum után valószínűleg ezek a keserű gyermekkori emlékek is hozzájárultak ahhoz, hogy amikor az ifjú báró a hatalmas családi vagyon örököse lett, javaival a közösségét kívánta szolgálni, s nem a társadalmi helyzetéből adódó kedvteléseit. Pontosabban: Kemény Jánosnak az lett a passziója, hogy az erdélyi magyar kultúrát támogassa. Iskolákat, könyvtárakat hozzon létre, emlékművet állíttasson e táj nagyszerű szülötteinek – elsőként a két Bolyainak –, legfőképpen pedig, hogy felvirágoztassa az erdélyi irodalmi s színházi életet. Mindössze huszonhárom esztendős volt, amikor levelet írt huszonhét erdélyi írónak, költőnek, többek között Áprily Lajosnak, Bánffy Miklósnak, Hunyady Sándornak, Kós Károlynak, Tamási Áronnak, és három napig tartó, „bensőséges írói megbeszélésre” hívta őket. „Nagyon örülnék, ha a házamat jelenléteddel megtisztelnéd” – így szólt az invitáció. Akik 1926-ban összegyűltek a XV. században épült és a XVII. század derekától a Kemény család tulajdonában levő marosvécsi várban, a „heliko-nisták”, olyan társaságot hoztak létre, amelynél – Kuncz Aladár szerint – tán egész Európában nem volt összefogóbb és egyetemesebb kisebbségi alakulat. És amely alkalmas volt arra, hogy „a kisebbségi irodalmak tisztán művészi, pacifista eszméit bevigye az európai köztudatba”. A Helikon társaságnak, ahogyan magukat nevezték: a „szabad munkaközösségnek”, 1926-ban huszonhét tagja volt, 1944-ben, amikor utoljára összegyűltek, ötvenöt. Az alapítókhoz utóbb csatlakozott többek között Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Karácsony Benő, Szabédi László, Szemlér Ferenc és Wass Albert. Kisvártatva lapjuk is lett, az Erdélyi Helikon. A főszerkesztői poszton Bánffy Miklós, Áprily Lajos, Kuncz Aladár és Kós Károly váltotta egymást. Díjuk is volt – harmincezer lej az év legjobb irodalmi alkotására – és pályázati felhívásuk – százezer lejt ajánlottak fel a magyar irodalom történetének a megírásáért; az összeggel Szerb Antal munkáját jutalmazták. A beteg írókat, művészeket a Czakó-klinikán – Kemény János közbenjárására – ingyen gyógyították, a másodrendűnek minősített polgárokat Marosvécsen látták el igazoló okiratokkal. Akinek irat nem jutott, ott bújtatták.
De ez már az 1940-es évek története. 1926-tól majd két évtizeden át minden esztendőben összejött az erdélyi irodalom színe-virága a marosvécsi park tölgyfái alatt, 1935-től a Kós Károly tervei szerint felállított Helikon-kőasztalnál, és három napon át másról sem folyt a szó közöttük, csak az erdélyi nép súlyos kérdéseiről. „Ezekre kell felelnünk – 1928-ban, két évvel az első találkozó után már a leghatározottabban ezt állították –, s ehhez sablont és klisét nem fogadhatunk el.” A helikonisták Ady Endre szellemi örökének kötelezték el magukat, a legfontosabb – ahogyan Szentimrei Jenő, Kós Károly sztánai „kertszomszédja” írta – „folytatni Adyt, a magyar, román, szláv bánatból közösen megkeresni a kivezető utat”.
Aki azonban az útkeresők számára a szervezeti s anyagi feltételeket biztosította, Kemény János, a szép színésznő, Ida Mitchel fia, azt is tudta, hogy a kisebbségi létben a magyar irodalom tán leghatásosabb műfaja a színműirodalom, a színház maga. Ezért az Erdélyi Helikon megszervezése után a pénzügyi nehézségekkel és művészhiánnyal küszködő kolozsvári színházi élet gondjait is a vállára vette. Az 1930-as évek kezdetétől a Thália Magyar Színház elnök-igazgatója, a negyvenes évektől pedig a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója lett. Közben pedig maga is írt színműveket, volt, amelyik színpadra került, méghozzá a budapesti Nemzeti Színházban, Németh Antal rendezésében, és volt, ami az íróasztalfiókjában maradt. Amikor a politikai élet heccmesterei még a Bánk bán előadását is megzavarták, a törvény erejével lefokozott és kiközösített művészek megsegítésére Kemény János Concordia néven külön teátrumot hozott létre. Az 1941 és ’44 között az építőmunkás-otthonban működő színház anyagi alapjairól egyedül ő gondoskodott. A Concordia tizennyolc tagú társulata, amely ugyanazt vallotta, mint patrónusuk, Kemény János, hogy tudniillik „a színház legyen magyar, erdélyi és egyetemes”, a végveszély óráiban is játszott. Főleg vígjátékokat, Vaszary János, Márai Sándor és Bókay János darabjait. Kemény János 1945 után is folytatta küzdelmét a magyar kultúráért, amíg folytathatta. Többedmagával Székely Színházat alapított a romokon, az új intézménynek ő lett a dramaturgja. A kommunistáknak azonban 1952-ben már nem volt kedvük szerint való sem a Székely Színház, sem a nemes dramaturg. Kemény János éveken át mészégetőként kereste meg családjának a mindennapi kenyérre valót…
Marosvécsi várúrként nemcsak a szépirodalomban és a színházi életben lelte örömét, a XX. század új művészetéért, a mozgóképért is rajongott. És miközben úgyszólván minden elpusztult körülötte, amatőr filmfelvételeit megmentették az utódai. Magyarországon az ezekből összeállított dokumentumfilm idézte fel Kemény János alakját és érdemeit az 1990-es évek kezdetén. Erdélyben és Nyugat-Európában korábban is sokat beszéltek és írtak róla s szeretett helikonistáiról. A legfontosabbakat Marosi Ildikó, a szintén helikonista író-publicista Molter Károly menye, valamint Adamovits Sándor írta meg róluk, a legmulatságosabbakat Wass Albert felesége, fiainak édesanyja, Éva asszony, valahol Hamburgban. (Fél évszázad múltán sem tudta feledni, hogy a feleségeket sosem hívták meg a Helikon asztalához. Kivéve Bornemissza Karolát, aki nem is volt „helikonista feleség”. De nélküle semmi nem történhetett a két világháború között Erdélyben, panaszolta 1980-ban Wass Albert Nyugat-Európában magára hagyott hitvese. Arról azonban hallgatott, hogy ez a különös asszony, Bornemissza Karola maga is az erdélyi irodalom hőse lett. Bánffy Miklós ugyanis, Milóth Adrienne néven róla mintázta háromrészes prózai művének, az Erdélyi történetnek a központi alakját.) A fekete-fehér, öreg celluloidszalagokon azonban látni is lehet azt a kedves, víg kompániát, amint a Kelemen- és a Görgényi-havasok találkozásánál levő Marosvécsen azon munkálkodnak, abban reménykednek, hogy megmentsék a világot a tárgyszerű, közérthető, a közösségi érzéseket erőteljesen megszólaltató, népi elkötelezettségű irodalommal. Ezért a szép plánumért mindent odaadtak. A legtöbbet a ma posztumusz Magyar Örökség díjjal jutalmazott Kemény János adta: a teljes vagyonát, könnyedén. Az archív felvételekkel dolgozó magyarországi filmesek a teljesség kedvéért kameráik elé invitálták Kemény János hozzátartozóit is, akik szinte kacagva idézték fel az 1945 utáni társadalmi s gazdasági változásokat. Az ő családjuknál, mondták, nem volt mit államosítani, mire a kommunista rekvirálók megérkeztek, mindent elvitt a színház, az irodalom.