Brókeropera

Végül körmönfont ügyvédi praktikák ellenére eljutott a hírhedett brókerügy az ítélethirdetésig, s jóllehet az eredmény nem jogerős, nagy valószínűséggel elmondható: a szociálliberális kormányzathoz igen-igen közel álló személyek köztörvényes bűnözőkkel koccintgattak a Magyar Nemzet emlékezetes fényképes riportjában. Részben fejek hullottak, részben meg felmentő ítéletek születtek a Fővárosi Bíróságon: gondolom, az ártatlannak bizonyult Rejtő E. Tibort mától csúcsmenedzseri ajánlatokkal halmozzák el a vészes káderhiánytól szenvedő nagybankok. Igazolódni látszik, hogy a Nap-kelte valahai sztárriporterétől, a védekezésébe talányos módon a Dunába lőtt zsidókat is belekeverő Forró Tamástól tényleg ellopták a múltját. A tettes azonban leginkább ő maga volt: nemrégiben az ügynök volta lepleződött le, most meg sikkasztásban mondták ki bűnösnek. Végre elítéltek valakit Magyarországon pénzmosási ügyben is – az ember már-már azt hitte, hogy ez a bűncselekmény csak az egyetemi tankönyvekben létezik. Hogy a főkolompos Kulcsár Attila kártételéért sok vagy kevés az a nyolc év, azt ki-ki döntse el magában. Ilyenkor mindenesetre felötlik az emberben, hogy mit tanult az iskolában matematikából az aránypárokról.
Mindenesetre, ha a legkevésbé sem milliárdos polgár óvatos párhuzamot von például a Princz-üggyel, amely korábban kezdődött, de máig nem sikerült pontot tenni a végére, azt a következtetést vonhatja le: ha sokmilliárdos nagyságrendű pénzeltűnési ügyeink vannak, a magyar jogállam közegében nem kifizetődő feltáró jellegű vallomást tenni. A honi igazságügyi apparátus ugyanis enélkül a jelek szerint meglehetősen erőtlennek tűnik a bűnök bizonyításában. Kulcsár megtette ezt az átfogó vallomást, s még élénken emlékezhetünk a balmédia hisztérikus érdeklődésére, a formállogikailag értelmezhetetlen kirohanásokra, a kiszivárogtatott videofelvételekre meg a többi konfúz részletre. Mintha valakit vagy valakiket foggal-körömmel védelmezni akartak volna. Mintha az lett volna a cél, hogy a felháborodott emberek végképp elveszítsék a fonalat. Az akkori izgulók most átmenetileg – legalábbis a következő ítélkezési fordulóig – fellélegezhetnek: a bírósági folyamatnak nem sikerült elvezetni a szálakat a politika világáig. Kérdés persze, hogy volt-e ilyen igazságszolgáltatási szándék, vagy a montesquieu-i elvet, a hatalmi ágak szétválasztásának ideáját kell oly módon értelmeznünk, hogy a bírói hatalom nem szívesen ártja magát a végrehajtó hatalom zűrös ügyeibe. (Nem „politizál”.) Persze az is lehet, hogy a medgyessysta–gyurcsányista erőcentrumban mindenki ártatlan, mint a ma született bárány – akkor nem szóltam.
A szórásba belekerült ugyan egy volt szocialista fővárosi képviselő, de a jól értesültek sokkal magasabb szintű kapcsolatokról is regéltek. A kormányzati körök egyelőre félig-meddig sikeresen semlegesíteni látszanak azokat a kommunikációs csapdákat, amelyekbe a Tocsik–Szokai-ügy idején még óvatlanul belesétáltak. Akkor választási vereség, kormánybukta lett a vége; azóta viszont jelentősen előbbre hatoltunk már a posztmodern politikacsinálás dzsungelében: ha ezek a mostaniak belebuknak a kormányzásba, nem emiatt buknak bele. Teljes megnyugvásról természetesen szó sem lehet. Azok, akik most esetleg megúszták, korántsem tudhatják, mikor dől ki egy újabb csontváz a szekrényből. Azonkívül a nép feledékenységében sem lehet a végtelenségig bízni, még ha szép újmódi sajtószokás szerint nem is írjuk ki minden áldott nap a címoldalra, hogy ennyi meg annyi napja nem tudjuk: ki a csuda is lehet az a Kulcsár-ügyben kulcsszerepet játszó Gyurcsányi.