Újra nyit az egyetem

Hét éve már, hogy „Bezárt az egyetem” címmel publicisztikában emlékeztem meg a 2001-es női kosárlabda Európa-bajnokságon hetedik helyezést elért magyar válogatottról, pontosabban annak szövetségi kapitányáról, Rátgéber Lászlóról. Akit akkoriban hol istenként, hol zseniként, hol a Rátgéber-egyetem professzoraként aposztrofált a hazai sajtó jelentős része. Úgy véltem, a tagadhatatlanul tehetséges, remekül meccselő, a gyakorlatilag kétcsapatos hazai bajnokságban számos sikert elért, de a nemzetközi porondon maradandót még nem alkotott tréner színes egyéniségének és holdudvarának köszönhetően menthetetlenül elindult a médiasztárság felé mutató rövid, egyáltalán nem rögös, ám sehová sem vezető úton.
Mára azonban megváltozott a véleményem. Mert megváltozott Rátgéber is. Amiért akkoriban bíráltam, most is úgy gondolom, joggal tettem. De azóta nem csak érett edző lett, érett ember is. Ha elfogadjuk, hogy harmincon felül az életünk visszatükröződik az arcunkon, érdemes összevetni a 2001-es és a 2008-as Rátgéber Lászlót. Istennek, zseninek, ultikirálynak, egyéjszakás, önjelölt rocksztárnak már nyomát sem látom. Látok viszont egy embert, aki talán egyedül képes rá, hogy ezt az apró részekre esett magyar női kosárlabda-válogatottat a molekulákból újra összerakja, és kijuttassa a jövő évi Európa-bajnokságra.
Rátgébert nem is az egyre elérhetőbbnek tetsző siker, hanem a sikerhez vezető út minősíti; vagy még inkább az, hogy egyáltalán rálépett, rá mert lépni erre a régitől egészen eltérő útra.
A 2001-es csapattal vagy éppen az itthon egyeduralkodó PVSK-val még lehetett villogni, karriert, sztárkultuszt építeni, ezzel a mai kerettel már csak szolgálni lehet.
Ez persze a legtöbb, amire saját görcsein, megrögzöttségein túllépett, sportágában korszakos edző vágyhat.
Ha Rátgébert, ellentétben a korábbiakkal, hajlamosak vagyunk már e kategóriába sorolni, az egyáltalán nem a mi pálfordulásunk következménye, hanem az övé.