Az út Olaszliszkáig – Szögi Lajos tragédiája

Tegnap volt két éve, hogy Szögi Lajost, a köztiszteletben álló tanárt lányai szeme láttára agyonverték Olaszliszkán, a cigánysoron. Az a nap, az a tragédia az ország számára is mindent megváltoztató fordulópontot jelentett. A felháborodás, amit a bestiális lincselés kiváltott, elsöpörte a közbeszéd tabuit, rákényszerített arra, hogy végre szembenézzünk a valósággal.
Hosszú út vezetett Olaszliszkáig. Szögi Lajos tragédiája – bárhogyan is igyekeznek egyesek kozmetikázni a tényeket a politikai korrektség jegyében – nagyrészt a cigánysággal, a cigányintegrációval kapcsolatos kérdések, egyre súlyosbodó gondok évtizedes elhallgatásának következménye volt. Hogy nagy a baj, az már Zámolyon kiderült, de a józan érveket hangoztatókat nemhogy meghallgatták volna, hanem rasszistaként megbélyegezte az úgynevezett véleményformáló elit – a jobboldali kormány európai és hazai ellehetetlenítésére játszva. A taktika akkor bejött. A „többség” csendben rettegett a lakásán, tanyáját védő rácsok, zárak védelmében bízva, és hallgatott. A koalíciós kormány hatalomra kerülése után tág teret kaptak a balliberális jogvédők, akik értékelhető, építő munkát nem végeztek, viszont mindenütt ott voltak, ahol csak egy halvány esély is kínálkozott az indulatok szítására. A dogmáik szerint egyedül üdvözítő megoldás, a „pozitív diszkrimináció” kierőszakolása odáig vezetett, hogy – főként vidéken – a többségi társadalom tagjai között eluralkodott a félelem a kisebbségtől. A kisebbség az elszegényedés révén egyre gyarapodó számú bűnözői életmódot folytató rétege ennek hatására pedig egyre bátrabb lett. Ugyanis a pozitív diszkrimináció – a szólamokkal ellentétben – nem a kulturális, szociális felzárkóztatásra irányult, arra sem működőképes program, sem pénz nincs, hanem különleges védettséget biztosított egy etnikai közösségnek.
Politikai érdekből. Mindez természetesen nem törvényi úton történt, hanem pszichológiailag, a médiumok hathatós közreműködésével. „Szólunk az Aladárnak, az majd elintéz itt mindenkit” – ezt a fenyegetőzést például a saját fülemmel hallottam egy önkormányzatban egy kilakoltatási ügy kapcsán. A városvezetők, rendőrök, ügyészek, bírák félelme a nyilvános meghurcoltatástól, állásuk elvesztésétől azt eredményezi, ha cigány az elkövető, a panaszos, százszor is meggondolják, tesznek-e valamit, és ha igen, akkor mit. Címlapra kerülnek-e, elvesztik-e állásukat? Az iskolákban ugyanez történik. Sokszor a feldühödött anyuka, apuka egyéb családtagok ütlegeit és szidalmait inkább tűri a pedagógus, mint hogy bekerüljön a híradásokba, és még a végén ráhúzzák, hogy nem nevelési célzattal, hanem rasszista felindulásból szidta meg diákját. Akár azért is, mert nem jár iskolába rendesen.
Szögi Lajost egy baleset után lányai szeme láttára agyonverhették. Ezután a kisebbség a nagy nyilvánosság előtt tiltakozhatott a faji alapú diszkrimináció miatt – az avatott, mélyen humanista roma jogvédők inspirációjára és segítségével. Perrel fenyegethette meg egyikük azokat a médiumokat, amelyek az eset kapcsán az őket méltóságukban és identitásukban megalázó lincselés kifejezést merészelték használni. Milliókat remélt az olaszliszkai cigánysor lakója kártérítésként. És még mindig nincsenek lakat alatt mindazok, akik tevékenyen, vagy „pszichikai bűnsegédként” vettek részt az embertelen, brutális gyilkosságban, és lehet, hogy soha nem is bűnhődnek meg tettükért. Ha két roma família gyújtja fel Molotov-koktéllal egymás házát, ahogy megtörtént Taktaharkányban, az csak egyszerű családi vita. Szóra sem érdemes. Ha nem romák gyújtják fel a romák házait, az köztörvényes bűncselekmény (lásd Pátka), amiről Mohácsi Viktória SZDSZ-es képviselőnek hála, egész Európa azonnal értesül. Az olaszliszkai lincselés esetében nem korrekt az elkövetők etnikumára utalni. Pátka ügyében viszont nagyon is fontos, hogy mindenki tudja: cigányokat ért atrocitás. Azt feszegetni, hogy a börtönökben hány cigány honfitársunk tölti büntetését, legkevesebb, hogy fasizmus.
Ezt a farizeus politikát a jelek szerint – politikai szimpátiára való tekintet nélkül – a magyar társadalom többsége megelégelte, nem tűri tovább. Az olaszliszkai tragédia után elszakadt a cérna. Egymást követték azok a civil kezdeményezések, amelyek valóban a klasszikus liberális és konzervatív értékek alapján, a következetesség, az igazságosság, a teljes egyenlőség jegyében alakítanák át például a segélyezési rendszert. A nyomás immár olyan erős, hogy a kormány is kénytelen a való élet tényeit figyelembe venni. A szociálliberálisok Medgyessytől Gyurcsányig mindent megígértek, közben a hátrányos helyzetű – zömmel roma – gyerekek felzárkóztatására, iskoláztatására szolgáló ösztöndíjprogramok pénzeit következetesen lefaragták. A vidéki társadalom elnyomorítása is hatványozottan érinti a romákat.
Tudjuk, a pártszervezés fáradságos munka, és nagy könnyebbséget jelent, ha a voksvigécek választások idején néhány száz forintért, sörért, borért, honvédségtől leselejtezett konzervekért megveszik a nyomorultak szavazatait – ehhez viszont az kell, hogy legyenek megvehető, öntudatlan tömegek. Akár a párttagsági igazolványt is kiállítják az írni-olvasni sem tudó „aktíváknak”, ha szükség van a „csontbrigádra” egy-egy belső pártháború idején. Azonban az olaszliszkai tragédia súlyos figyelmeztetés volt, amit a társadalom többsége megértett. Szögi Lajos tanár úr halála után már csak az őszinte beszédnek van hitele, mert a gond közös. Aki azt képzeli, hogy a lakóparkok, a rózsadombi villák, az őrzött diszkók, a jogvédői és kisebbségi önkormányzati státus megvédi a hazudozás, az elhallgatás „káros mellékhatásaitól”, téved.
A kutatók egy tanulmányban már megírták: alig több, mint egy emberöltő múltán a munkaképes korú magyar állampolgárok több mint felét a cigány etnikumhoz tartozók adják majd. A most döntéshozói pozícióban lévő politikusok, jogvédők gyermekeinek, unokáinak nyugdíját nekik kell megtermelniük. Hogy ez így is legyen, meg kell újítani az oktatási és a szociális rendszert, és sürgősen be kell fejezni az egymás elleni uszításra építő politizálást.