A tökéletes interpretáció

Nehéz kritikát írni a Bartók Új Sorozat lemezeiről. Nem azért, mert a legtöbb album már számos rangos nemzetközi díjat bezsebelt, és nem is azért, mert ezekről a korongokról mindenki úgy tartja, hogy kiválók, így nem illik a szuperlatívuszokon kívül megjegyzést fűzni hozzájuk.

A tizedik. Ünnepélyesen mutatták be a Bartók Béla Emlékházban a Bartók Új Sorozat tizedik albumát, a kórusművek második részét, illetve a kilencedik korongot, a zongoraművek ötödik lemezét, amely Kocsis Zoltán a Philipstől vásárolt korábbi felvételeit tartalmazza. Ez alkalomból elhangzott: a sorozat megjelentetésének egyharmadánál tartanak, a felvételeket 2010-re fejezik be, az utolsó lemezt pedig várhatóan még 2011-ben kiadják. A legközelebb megjelenő album a vonósnégyeseket tartalmazza majd, ezt nyárra várhatjuk.

Leginkább azért nehéz bármit is megfogalmazni, mert amikor a tizedikként megjelent lemezt, a népi szövegek alapján komponált gyermek- és női karokat meghallgattam, hosszú ideig megszólalni sem tudtam.
Ebben nyilván közrejátszik csaknem két évtizedes énekkaros múltam, az, hogy ezeken a néhány perces darabokon keresztül ismerkedtem meg a kóruséneklés rejtelmeivel, Bartók zenei nyelvével, és egyáltalán magával a színpadi léttel, ezeken a műveken tanultam meg vezényelni, és hogy a Bartók egynemű karok az általános iskolától a Zeneakadémia befejezéséig napi szinten fordultak elő az életemben.
Ha meghallom őket, alig bírom ki, hogy ne kezdjek el énekelni, vagy legalább ne intsek be a belépéseknél. Pontos elképzelésem van arról, hogyan szeretném hallani, minden egyes nyolcadát előre elképzelem. Ezzel egészen biztosan nem vagyok egyedül, ezért aztán ezeket az alapműveket igazán nehéz úgy megszólaltatni, hogy az mindenki elvárásainak megfeleljen.
Szabó Dénesnek és a nyíregyházi Cantemus-kóruscsaládnak ez mégis sikerült. Még az olyan egészen apró részleteket is gond nélkül megoldják, amelyek pedig állandó problémát jelentenek az intonálásban, a tempóváltásokban, a hangszínekben, és amelyekkel a legtöbb kórusvezető sokat küzd.
Persze, van az előadásban egy apró trükk, amelyet Szabó Dénes nem is titkolt el: a darabok hangzásigénye alapján variálgatta az éneklő korosztályt. A Cantemus-kóruscsalád kétszáz tagját három különböző életkori kategóriába osztotta, amelyek közt bőven volt átjárás is, így alakította ki az egyes kórusműveket megszólaltató kisebb csoportokat. Ez talán elsőre furcsán hat, de aki testközelből ismeri Bartók kórusművészetét, az pontosan érti az okát: miközben egyes művek látszólag könnyebbek, vagy csak kétszólamúak, szövegük tartalma vagy esetleg egy-egy intonációs nehézség miatt nem valók a legkisebbeknek (mint az egyébként jellemzően a legelső énekkari órákon előhúzott Ne menj el!).
Más művek viszont akármenynyire is nehezebb falatnak tűnnek, karakterük kifejezetten igényli a gyermekhang sajátos színét (mint például a Csujogató). Ez az alaphozzáállás sokat sejtet abból, hogyan közelíti meg Szabó Dénes a Bartók-műveket. Bármennyire is nincsenek konkrét népdalidézetek a zenei szövetben, a dallamok mégis a népzene törvényeit követik, ezért alapvető népzenei ismeretek nélkül – és ez általában is igaz Bartókra – nem igazán lehet hiteles az interpretáció.
Szabó Dénes és énekesei érezhetően birtokában vannak ennek a tudásnak, aminek következtében a lélegzés természetes, mégis tökéletes egyszerűségéhez hasonlítható csak a frazeálás, így egyszerre érvényesül a művek intimitása és a kóruséneklés közösségi élménye.
Ezek után nem meglepő, hogy sorra nyerik a nyíregyháziak a nagy nemzetközi kórusversenyeket, és ennek tudatában borítékolhatjuk, hogy a sorozat korábbi díjnyertes darabjaihoz hasonlóan ez a korong is elismerések várományosa.
(Bartók Új Sorozat: Kórusművek 2., Huszonhét gyermek- és női kar, előadja: a Cantemus Gyermekkar és a Pro Musica Leánykar, vezényel: Szabó Dénes, Hungaroton, 2008.)