Tulipános életfa és csörgősipka

Senki nem lepődött meg. Hiszen Dávid Ibolya mindig konstruktív, mindig bizalmatlan (legalábbis a polgári oldal iránt), és indítványai is vannak bőségesen. Egy női Gyurcsány veszett el benne, annyi ötlete van.

A győztes rendszerváltó pártnak, a valamikori MDF-nek Szörényi Levente tervezett tulipános életfaemblémát. Az ő jelképük volt a legszebb. Benne volt az élni vágyásunk, valóságos és rejtett erőink, a nemzeti jelleg és a népi hagyomány, és benne volt az újra való áhítozás. A tervező évek óta visszavonná az MDF-logót, mert úgy érzi, az MDF régen elhagyta eredeti szellemiségét. A pártnak esze ágában sincs megválni ihletett logójától, még akkor sem, ha eredeti céljaira lassanként már csak ez az árva embléma, no meg az antalli örökségnek, ha vállalása nem is, de legalább sűrű emlegetése emlékezteti. Nem csodálkoznánk, ha a pártban még megmaradt kreatív emberek a pártvezérnő által miniszterelnöknek javasolt Bokros Lajos bajszát montíroznák a Szörényi-féle tulipánra. Szörényi Leventének ennél is jobb ötlete támadt, midőn új szimbólumot javasolt (lásd lapunk március 13-i címoldalán): a tulipánból a vonalak játékos megváltoztatásával az udvari bolond csörgősipkája lett, tetején az MSZP stilizált szegfűjének bojtjával. Sokan érezzük úgy, hogy ma már valóban ez az MDF igazi jelképe. Ha a párt elfogadná Szörényi új logóját, ránézvén legalább nem kellene sokat találgatnunk, kiknek az udvari bolondjává avanzsált a széthulló MDF.
Nézzük csak az utóbbi hetek fejleményeit.
Alig több mint egy hete, a konstruktív bizalmatlansági indítványról szóló kevéssé megfontolt szavaihoz Dávid Ibolya stílusosan a tavaszi primőröket idéző karalábészínű kosztümbe öltözött. Jól festett ez az üde zöldség ott a parlament padsoraiban. Elsőrangúan kifejezte a javaslat kiérleltségének hiányát. Konstruktív bizalmatlansági indítványt kezdeményezni úgy, hogy előtte nem egyeztetek azokkal, akiknek a támogatása nélkül egy nagy nulla vagyok, vagy azt jelenti, hogy vabankot játszom, azaz mindent kockára teszek (leginkább a pártomat), vagy azt, hogy csak adom a bankot, valójában semmit nem kockáztatok.
De hogyan lehetséges az, hogy egy súlyát egyfolytában veszítő párt ennyire nem ad arra, hogy leromlott kondícióját legalább megőrizze? Mi ez az anorexiás düh a pártvezérnő részéről? Hová akarja már karcsúsítani az MDF-et? Nem hallja a csontok zörgését? Soroljuk: Csáky András, Kószó Péter, Hock Zoltán, Pettkó András. Kilépésük, hátat fordításuk csak az elmúlt hetek termése. Az MDF-frakció legalább egy éve létének határán araszolgat. S a pártvezérnő zöld kosztümben konstruktív bizalmatlanságról szónokol, hősi pózba vágja magát, mintha egy női Mucius Scaevola lenne, pedig ő nem a karját tartja a tűzbe, hanem csak a nyársra tűzött pecsenyét. Amit, ha megsüt is, társaság nélkül, egymagában fog elfogyasztani.
Magyarországon ma blöffpolitizálás zajlik. Minden a megvalósítatlanság mocsarában köt ki. Megvalósítatlanok maradtak a választási ígéretek, a konvergenciaprogramok, az átsminkelt kormányprogramok, a reformelképzelések, az adócsökkentési és munkahely-teremtési hablatyok. A Gyurcsány-kormány nem azért nem tud ma már semmit sem tenni, mert makacs a hátország és Ugocsa nem koronáz, bár ebben is volna igazságmorzsa. Hanem azért, mert egy levitézlett garnitúra bármilyen programmal áll elő, arra mindenki csak legyint. Ha Gyurcsány valahogyan megszerezné a Fidesz pozitív üzenetekkel teli, adócsökkentő, családbarát, nemzetépítő, népesedést segítő stb. programját, és bűnbánó könnyeket hullatva holnap azt akarná megvalósítani, rá akkor sem hallgatna már senki. „Ez évek óta csak beszél a vakvilágba” – mondanák az emberek legyintve.
A súlytalanság állapotába került politikusok, mint amilyen Gyurcsány vagy Dávid Ibolya – aki a hétfői parlamenti ülésen szinte büszkén jelentette be frakciója megszűnését –, nem azt a kérdést teszik föl maguknak, hogy mely tettük milyen hatással van az ország jelenére és jövőjére. Számukra a kérdés fordítva tevődik föl: hogyan lehetne a lázas cselekvés benyomását keltenem anélkül, hogy kockáztatnám személyes érdekeimet? Mikor nincsen egy tettnek valódi politikai kockázata? Akkor, ha nincsen tét. Vagy ha hiányzanak a játszótársak. Esetleg ha zárva a kaszinó. Nincsen kockázat akkor sem, ha hősködöm, mint a hózentrógerét húzogató kis nyuszi, hogy gyertek, medvék, nézzétek, még soha akkora tételben nem játszottam, mint most fogok, de közben tudom, hogy én itt már úgysem veszíthetek, mert a pártomnak már a pitykegombját is elprédáltam.
Dávid Ibolyának üres volt a zsebe, amikor konstruktív bizalmatlansági indítványt javasolt. Egy nyilatkozatából tudjuk, hogy szeret tőzsdézni. A játék lehet a gyengéje. Talán sakkozni is imád, ki tudja. Gondolta, jól áll neki a sakktábla, amikor fényképezik. A Political Capital stylistja bizonyára a lelkére kötötte, hogy csíkos blézerben a világért se üljön oda egy kockás táblához. „Nem lehetne a sakktáblát csíkosra változtatni?” – kérdezte a reforméhes MDF-es pártvezérnő. Eredeti gondolkodásmódjától, merész fölvetésétől a média elájult. Egyik tévécsatornától a másikig cibálták, hogy kifejtse a csíkos sakktábla pozitív hatásait a globális pénzügyi válságra. A közvélemény-kutatók még azon a héten kimutatták, Dávid Ibolya újból az élre tört a népszerűségi versenyben.
Azt soha senki nem tette szóvá, hogy ez az elegáns asszony mindig úgy sakkozott, hogy az ellenfél nyerjen. Sorra hullottak legjobb emberei. Először a bástya, aztán a futó. A mozgékony lovacskák is sorra kerültek. A király már régen a porban feküdt. Bátorság, mondta Dávid Ibolya, egy királynő sokkal mozgékonyabb, mint egy király. Ezt aztán az elnökségi ülésen meg is szavaztatta. Azok, akiket még nem fejezett le demokratikusan, bólogattak neki: igen, igen, egy királynő mindig mozgékonyabb, mint a király, ismételgették. És hagyták veszni királyukat. S győzködték magukat: hát tényleg! Egy királynő mehet átlósan is, egyenesen is, hátrafelé is. Oda megy a sakktáblán, ahová csak akar. Nem csak úgy protokollárisan lépeget egy nagy négyzetben. Dávid Ibolya pedig ment hátrafelé. No de király nélkül könnyen veszíthetünk, jegyezte meg néhány hű gyalog a sakktáblán. Ugyan, mondta az MDF-es pártvezérnő. S hullottak tovább a kizárt játékosok.
Dávid Ibolya rámosolygott az ellenfelére. „Ugye, jól játszom?” – kérdezte, megigazítva a kosztümje gallérját. (Megint fényképezték.) „Nagyszerűen. Csak így tovább” – mondta az elviekben legyőzendő ellenfél, aki tudta, amíg ezzel a nővel sakkozhat, nem fog rajta átok, nem éri golyó. Nagy kockázata a parlamenti javaslatnak sem volt. Fölállt a pártvezérnő, és beleharsogta a parlamenti kora délutánba: konstruktív bizalmatlansági indítványt, de üstöllést! Senki nem lepődött meg. Hiszen Dávid Ibolya mindig konstruktív, mindig bizalmatlan (legalábbis a polgári oldal iránt), és indítványai is vannak bőségesen. Egy női Gyurcsány veszett el benne, annyi ötlete van. Hírlik, hogy már nem is ő kapja az ötleteket a Political Capitaltól, hanem ő ad nekik tanácsokat.
Kulin Ferenc, a szebb napokat látott MDF egyik prominense írja új könyvében, hogy a 80-as évek elején, különösen a lengyel események hatására sok fiatal tanár már próbált elszakadni a kommunistáktól. A nagy hatalmú Pándi Pál, akitől egyetemi kinevezések függtek, dölyfösen s látnokian azt mondta az eltévelyedetteknek: „Ne felejtsétek el, együtt voltunk a reggelinél, nem vagyunk együtt az ebédnél, de együtt leszünk a vacsoránál.”
Akinek jó a gyomra, foglaljon helyet annál a vacsoraasztalnál, amelyet Dávid Ibolya terített meg.