Soproni realitás. A Final Four magyar résztvevője, az MKB-Euroleasing Sopron az elődöntőben 85-78-ra a házigazda spanyoloktól, majd a bronzmérkőzésen 80-56-ra a Jekatyerinburgtól kapott ki, így negyedik lett. Török Zoltán ügyvezető azonban nem tűnt elégedettnek, hiszen így értékelt: „A számszerű eredményen túl büszkének kell lennünk arra, hogy itt voltunk. Ebben az iszonyúan kemény női kosárlabdasportban eljutottunk a végjátékig, miközben az európai kluboknál egyre inkább az amerikai és ausztrál sztárokat szerződtető oroszok hegemóniája érvényesül. Ennek a fiatal, tapasztalatlan csapatnak talán túl nagy falat volt majdnem hatezer hazai szurkoló előtt megvívni az elődöntőt, és még nagyobb falat volt egy viszonylag szűk rotációval megküzdeni vasárnap egy ilyen ellenféllel. Sajnos ez a realitás, tanulnunk kell belőle és továbblépni. Ha megnézzük, milyen összegek mozdultak meg itt a lebonyolítás érdekében, azt kell mondanom, ez nem a mi szintünk. A négyes döntő teljes költségvetése mintegy 380 ezer euró, ezzel mi nem tudtunk versenyezni.”
Az Halcón Avenida elleni 85-70-es győzelem után előbb a Plaza Mayoron, a megejtően bájos salamancai főtéren ünnepelt a Rátgéber klán – élen a korábbi sokszoros válogatott feleséggel, Csák Magdival –, majd valahonnan előkerült néhány üveg Sztolicsnaja vodka, s visszafelé, a szállásra tartva zengett a sétálóutca a „Szpartak, csempioni!” szövegű győzelmi énektől. Azért természetesen jutott idő arra is hétfő hajnalban, hogy minden idők egyik legnagyszerűbb magyar kosárlabdaedzőjével viszszatekintsünk a megtett útra.
– Tudott egyáltalán örülni a döntő után? Hiszen egyetlen pillanatig sem forgott veszélyben a sima győzelmük.
– Köszönet jár a páratlan salamancai közönségnek és a hősiesen küzdő ellenfélnek, amiért meccset csináltak egy olyan bemutatóból, amelyet semleges pályán akár harminc ponttal is megnyerhettünk volna. Nem lett volna jó egy hangulattalan mérkőzésen legázolni az ellenfelünket. Az eredeti kérdésre válaszolva: persze, hogy tudtam örülni, főleg, hogy itt lehetett velem a családom is. Édesanyámnak különösen sokat jelentett, hogy láthatta a fiát a dobogó tetején, hiszen ő is szakmabeli, sokszoros jugoszláv válogatott volt, s kétszeres bajnok a Vojvodinával.
– Azért a Jekatyerinburg elleni elődöntőt követően mintha kissé jobban kivetkőzött volna önmagából…
– Az hihetetlen győzelem volt. Hétmillió dollárral magasabb költségvetés, tizenkét, szinte egyforma képességű sztár, és a legutóbbi két mérkőzés lélektani terhe – mindkettőt az uráliak nyerték meg ellenünk – egyaránt Gundars Vetra csapata mellett szólt. És mégis legyőztük őket, ráadásul viszonylag simán, 83-74-re. Fél perccel a lefújás előtt mertem először a levegőbe bokszolni…
– Ilyen zsenikkel, mint Diana Taurasi, Sue Bird, Lauren Jackson és Sylvia Fowles, azért nem lehet nehéz…
– De az. Képzeljen maga elé egy színtársulatot, amelyben egyszerre van a színpadon Törőcsik Mari, Ruttkai Éva, Bara Margit és Kiss Manyi! És ön a rendező. Mit tudna kezdeni ennyi primadonnával? Szerencsére itt, Salamancában a primadonnák is beálltak a sorba, s az epizódszerepeket is sztárok játszották. De higgye el, ez nem ment máról holnapra, október óta dolgozom az összhang megteremtésén.
– Az összhang része az is, hogy miképpen tudja elviselni Sabtaj von Kalmanovics, a túlmozgásos klubtulajdonos magánszámait. Például, hogy olykor ő kér időt, ő cserél… Gondolom, ilyesmi nem esett meg Pécsett Rózsa Gáborral.
– Gábornak eszébe sem jutott volna ilyesmi, Sabtaj azonban horribilis összegeket öl a kosárlabdába. Többnyire nem a sajátját, de ez számunkra közömbös, és a sportban is igaz a mondás: aki fizeti a zenészeket, az rendeli a muzsikát. Ettől függetlenül senki se higgye, hogy csak egy báb, egy pojáca lennék Sabtaj privát cirkuszában. A szakmai döntéseket én hozom, a játékosok pedig elfogadtak, sőt szeretnek, példának okáért a vasárnap éjszakai bulit – az egyik salamancai diszkóban – Taurasi és Jackson velem töltötte, nem is táncoltak, hanem beszélgettünk kivilágos kivirradtig. És van még valami, amit nem szabad elfelejteni: Sabtaj azt az edzőt szerződtethetné a Szpartak élére, akit csak akar. Mindenki ugrana az első hívó szavára. Ő mégis engem választott, és a játékosok is – utóbbiak a nehéz pillanatokban, a Jekatyerinburgtól elszenvedett vereségek idején – kiálltak mellettem. Ez olyan szakmai és emberi megdicsőülés, amit szerintem már nem lehet fokozni. Szó szerint kiválasztottnak érzem magam. Ezért is gondolom úgy, hogy a karrierem csúcsára érkeztem.
– Hová vezethet a csúcsról az út? Már csak lefelé?
– Ne gondolja! Még előttünk az orosz bajnokság rájátszása, a CSZKA, s – remélhetőleg – a Jekatyerinburg ellen, ha bejutunk a döntőbe. A bajnoki arany legalább akkora siker lenne, mint a sorozatban harmadszor megnyert Euroliga. Aztán irány Pécs, már csak három hét, és orvosolhatom a honvágyamat. Hogy megkezdjük a válogatottal az Európa-bajnoki felkészülést…
