Egy szelet torta a világrekordért

Nyolcvanéves a magyar atlétika nem álló-, hanem futócsillaga, Rózsavölgyi István. A Honvéd és a válogatott sokszoros világ-, Európa- és országos csúcstartója 1952 és 1961 között egyéniben és váltóban 800-tól 5000 méterig, illetve egy mérföldön, de legtöbbször 1500 méteren csillogtatta tudását. Tizenkétszer javított világcsúcsot és hétszer nyert magyar bajnokságot. Az ünnepi alkalomkor vele beszélgettünk.

Az ötvenes évek labdarúgó Aranycsapata mellett három középtávfutóért – Iharos Sándorért, Rózsavölgyi Istvánért és Tábori Lászlóért – lelkesedett a hazai sportpublikum. A sportlapok címlapjai – a futball mellett – az ő képeikkel voltak teli. És joggal! „Megvertük Angliát!” (6-3) – mondták a futballpályán. „Legyőztük az angolokat!” – mondták idehaza a White City Stadion futókörére gondolva. Rózsavölgyi és társai jószerivel akkor futottak világcsúcsot, amikor akartak, illetve amikor Iglói mester úgy gondolta. Boldog idők – a sportban. Boldogtalan idők – a politikában.
– Nyolcvan év… – vetem fel, és reakciót várok az ünnepelttől.
– Nem gondoltam volna, hogy megérem – mondja. – Amennyit én hajtottam! Szerencsére jól vannak a lábaim, csak az erős hasi légzések következtében kitágult erek vezettek három éve műtéthez. De most már rendben vagyok.
– Hogyan telnek a napjai?
– Sokat vagyok családi körben, a három unokámmal, és sokat sétálok. Segítek a bevásárlásban. A régi filmeket nézegetem.
– A régi filmeket?
– Saját magamat. És meg vagyok elégedve a versenyzésemmel. Iglói Náci bácsi sokszor megkapta, hogy „kiéget” bennünket. Ma is állítom: tévedés! Itt vagyok még mindig, és Tábori is megvan Los Angelesben. A fokozatos terhelés nem árt a futónak. Elvégeztük a sok munkát, mert ki akartunk tűnni a többiek közül. Mi akkor is edzettünk, amikor cigány gyerekek potyogtak az égből. Igaz, nemegyszer azt mondtuk: nem csináljuk tovább. Aztán másnap újra lementünk a pályára.
– Táborival jól megértették egymást.
– Igen, mi egy húron pendültünk, Iharos viszont különc volt. Csak az edzéseken és a versenyeken találkoztunk. Iglói Táborit és engem is felhasznált ahhoz, hogy Sanyi nagy időket fusson. Ezen én sokszor kiborultam. De hát az idő megszépít mindent, még ha nem is számolhatjuk úgy, mint a pénzt.
– Melyik versenyét szeretné újrafutni?
– A római olimpiai 1500-at. Száraz talajon! Az utolsó 150 méteren éreztem, ha megpróbálok erősíteni, begörcsölök, és a harmadik helyet sem tudom megszerezni. Így aztán a francia Jazy lett az ezüstérmes. Elliott nyert.
– Pedig azt mondta egyszer, hogy az utolsó 300 méteren kevesen verték meg.
– Így igaz. És a római döntő sem változtat ezen a tényen.
– A melbourne-i olimpia is állandó téma. Az miért nem sikerült?
– A magyarázat egyszerű: másfél hét edzés kimaradt, s ezt egy középtávfutó nagyon megsínyli. Megbicsaklik a belső szervek ritmusa is, jóllehet az izom még dolgozna tovább. Meg aztán „fejben” sem voltunk jelen. Ilyen körülmények között lehetetlen a jó teljesítmény. Ha az emberek és a hegyek nem találkoznak…
– Megviselte, hogy mesterük, Iglói Mihály Melbourne után nem jött haza?
– Nem viselt meg. Megértettem, hogy háborús „emlékei” miatt félt hazajönni. Negyvenötben ugyanis az utcáról vitték el évekre. Egyedül csináltam tovább. Az edzéstervet én készítettem, és Antal Gyulát kértem meg, hogy ellenőrizze, betartom-e, amit előírtam. Edzettem, de nem olyan intenzitással, mint korábban. Taktikai versenyeket próbáltam nyerni. Emlékszem, finn– magyar páros találkozó volt, és a rajtnál mind a négyen hátraléptünk, jelezve, hogy egyikünk sem akar vezetni. A tömeg őrjöngött. Megráztam magam, és őrült iramban futottam hatvan métert, utána leálltam kocogni. Vártam, hogy valaki előremenjen, de nem ment senki. Odakaptam a lábamhoz, és kisántikáltam a pálya szélére. A többiek elmentek, s én beálltam mögéjük. Háromszáz méterrel a cél előtt, mint a meszes elindultam, és tíz méterrel megvertem őket.
– A sport nem nélkülözheti a jó értelemben vett vagányságot.
– Az élet sem. Papp Laci melbourne-i döntőjére nem volt jegyünk. Megdumáltuk, hogy az egyik bejáratnál valamelyikünk balhét színlel. Tudtuk, hogy a másik bejárat jegyszedője majd a kolléga segítségére siet. Így is történt, mi pedig besétáltunk az üresen hagyott ajtón. A ring előtt ültem a parketten.
– Ismeretes, hogy az ötvenes évek végén többször meghívták az Egyesült Államok fedett pályás versenyeire. Hogyan vélekedett erről a versenyformáról?
– Játék volt. Zenebona. Viszont jó átmenet a téli időszakban. Észrevettem, hogy a fedett pályás versenyek után gyorsabb lettem.
– Kitől kapta életében a legszebb elismerést?
– Primo Nebiolótól, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség egykori elnökétől. Hetvenedik születésnapomon életműdíjjal tüntetett ki. Sokáig böjtöltem ezen a díjon.
– Mennyi volt a legtöbb pénz, amit egy versenyért kapott?
– A római olimpiáért kilencezer forintot vehettem át. De 1955 szeptemberében a Fradi-pályán elért
4 x 1500-as világcsúcsért egy-egy szelet tortát kaptunk. Már a verseny előtt kitették az asztalra a serleget, amelybe belevésték, hogy „A világrekordért”. Rendelésre futottunk. Üzentek Iglóinak, hogy a Magyar Néphadsereg napját ünnepeljük meg világcsúccsal. És Iglói vállalta. Mert ennyire biztosra ment.
– Lesznek még egyszer olyan futóink, mint az önök hármas fogata?
– Egyelőre nem látom a jelét. Mindnyájan nagy dolgokra törekszünk, és nem vesszük észre, hogy az élet kis dolgokból áll össze. Ilyen például a tatai Cseke-tó partján egy kifogott hal – a születésnapon.