(keserűmandula-szag van-e )

Én nem tudom, hogy huzamos idővel azután, mikor is Kuncze Gábor, ha ugyan kissé sértődötten is, de elnézést kért a nekikeseredett magyaroktól, szabad-e visszatérnem a keserűmandula-szagú cián szóra. A múltban ez a szer az arzén mellett a legnépszerűbb méreg hírében állt, imázsa egyértelmű volt, már-már karizmatikusnak is nevezhetnénk.
Poloskairtásnál kitűnően bevált. Ezt az aktust ciánozásnak hívták annak idején. A házmestert az egyébként népszerű csótányok és svábbogarak sem kedvelték igazán. (Bocs, hogy közbevetem: nem tudom eldönteni, a svábbogár politikailag korrekt elnevezés-e. De lássuk be, hogy helyette a németajkú rovar kifejezést sem használhattam.) Fogalmam sincs, hogy manapság ciánnal ciánoznak-e. Én magam csótánnyal és svábbogárral gyakran, házipoloskával életemben mindössze háromszor akadtam össze, először Hévízen, ahol 1948-ban apám továbbképzésen vett részt, és néhány napot nála töltöttem a „gyorstalpalóban”. Emlékszem, hogy éjszakánként az akkori rendszerváltozáson éppen átesni készülő tanárok éjszaka villanyfénynél, gatyában vadásztak a poloskákra, ami számomra tanulságos élmény volt, azzal együtt, hogy a vérszívók az én zsenge, gyermeki bőrömet éppenséggel nem kímélték. Második találkozásunk idején már a kommunizmust építette az ország. A Margit híd közelében egy rokonunk fogadott be néhány hétre anyámmal együtt. A háziak már immúnisak voltak a csípésekre, nem is akarták elhinni, amikor én előhozakodtam éjszakai kalandjaimmal, és megmutattam viszkető dudoraimat. A végén én keveredtem rossz hírbe mint kényes úrfit játszó hipochonder. Azóta tudom, hogy ilyen az élet. A harmadik találkozás meglepő volt. 1960 nyarán a Ménesi úti Eötvös kollégiumban valami renoválás során megbolygatták a könyvtár egyik sok éven át csöndes szögletét, és a poloskák, amelyek addig beérték a tudománnyal, és az öreg fóliánsok között békésen éltek, most kirajzottak, és ellepték a szobát, ahol az idő tájt aludtam. A menekülés útja egyszerű volt: nyár lévén a kollégiumban csak néhányan tartózkodtunk, gyorsan átköltöztünk a túlsó szárnyba. Utána nyilván hívták a ciánozót, de én akkor már a BEAC-pályán laktam egy felvonulási épületben, s oda csak néhány kóbor szöcske és cickány tévedt be őszidőn. Igaza van tehát Kuncze úrnak, amikor kifakadt, hogy az emberek esznek-isznak, közben sírnak-rínak, pedig százszor jobban és vígabban élnek, mint azelőtt. Én magam jó példa vagyok erre: közel ötven éve nem láttam házipoloskát, és mégis szidom a (bukott) kormányt.
Ennél persze több is eszembe jut a ciánról. A nácik a népirtáshoz, felettébb hatásos volta ellenére, nem ciánt, hanem Ciklon B-t használtak. Azonban ez a remek méreg mégis épülésekre szolgált: a főnácik ciánkapszulákat tartogattak plombált fogukban, s amikor már nagyon szorult a hurok, elroppantották. Állítólag például Göringnek éppen ezért, ha nem is könnyű, de gyors halála volt.
Ezért azt mondom, hogy a nemzeti depresszióra ciánt javalló Kuncze ötlete lényegében nagyfokú szociális érzékenységre vall. Ajánlhatott volna arzént vagy lúgkövet is, ami a valóban szegény néposztályoknak dukált. Emlékezhetünk rá, évekig eltartott, amíg a Tisza-zugi arzénes asszonyok szépen eltemethették és meggyászolhatták aprólékosan legyilkolt férjeiket. Csak bizony szegények hoszszú haláltusát vívtak, s ráadásul azt hitték, hogy gyakori gyomorgörcsük a sok abált szalonnától meg házi pálinkától van. Persze ez sem igaz. A szegény ember nem szalonnát evett, hanem ciberelevest. Most pedig? Amikor sír-rí és szidja a szocikat, az egész bagázs túlsúlyos, és nem az egészségügyi reform viszi el, hanem a sok bezabált koleszterin.
Kuncze – hiszen ő tette ki a Lop-stop táblát – nem lop és nem is hazudik. S lám, senki sem próféta a saját háza táján: a stopos táblát nálunk a hetedik kerületben meg egyéb helyeken éppenséggel a szabad demokrata meg a szoci politikusok nem vették figyelembe. Úgy hajtottak lassítás nélkül a korrupciós főútra, mint a pinty.
Nekem meg a fene tudja, miért, nincs táncolnivaló kedvem. Meg is kérném a háziorvosomat, hogy írjon fel számomra egy-két adag retard ciántablettát, de most már ezt a néhány hónapot talán kivárom. Hogy többre van-e még időm, én nem tudom…