Nem megyünk az utcára

A szolidaritás Magyarországon vágyálom. Itt oly mértékig atomizált a társadalom, hogy a lengyelek vagy a csehek magatartásával nem lehet összehasonlítani. A majdnem megmagyarázhatatlan, majdnem érthetetlen oka pedig nem más, mint az ország szégyenletes megosztottsága

Komolyan, nem szánalmas ez az egész cirkusz és hercehurca? Az MSZP vezérei, mint a gőg és a nagyképűség idoljai, sürgölődnek drága kocsijuk ajtajában, vagy piros kosztümben vihorásznak a Parlament lépcsőfordulóiban. Már megint ők tudják a tutit. Röhögnek a szerencsétlen újságírókon, akik ott lebzselnek, fagyoskodnak, fontoskodnak, hátha leesik valahonnan egy hírmorzsa. Tárgyalunk! – térnek ki a válaszok elől a kiválasztottak. „Titkosan tárgyalunk. Már vannak neveink.” Már vannak neveik, őrület. Új miniszterelnök után kajtatnak. Hogy kik? A bukott miniszterelnök, a párt, amelynek frakciója sincs, és annak a törpe pártnak a megbízottja, amely ma be sem kerülne a parlamentbe.
Nem nagy baj ez? Nem. Kiss Péter valami olyat mondott, hogy az ám az igazi parlamenti demokrácia, amikor nem azt választják meg, aki a népszerűségi listákat vezeti, a legalkalmasabbat, hanem akit majd ők a négy fal között kitalálnak. Nem hivatkozom arra, hogy ilyen tőlünk nyugatabbra nem létezik, arra sem, hogy olyan kormányt érdemlünk, amilyet a spájzban összehoznak nekünk. Az élhető és sikeres Magyarország elveszni látszik. És nem túlerővel szemben veszett el, hogy a gyalogságot leterítették a tankok. Magyarország úgy vész el a szemünk láttára, hogy még egy bodzapuskát sem lőttünk ki saját országunk védelmére. Mert ne mondja nekem a rendészeti miniszter, hogy egyetlen percig is komolyan hiszi, azért kellenek a kordonok, mert veszélyben a Parlament. Azért erősítik meg a Gyurcsány-villa őrzését, mert bárki élő személy oda akar menni, és bedobni egy Molotov-koktélt a kerti medencébe. Szó sincs ilyesmiről. Ezek az intézkedések fal dolgok. Tegyünk úgy, mintha…
Miközben tudjuk, hogy a mi népünk agyának a legtávolabbi zugában sem fészkel olyasfajta lázító gondolat, hogy menjünk az utcára. Szeretném ezt kimondani anélkül, hogy a fejemre vonnám azon lelkes szabadcsapatok haragját, amelyek sokszor sok helyen tiltakoztak már az elmúlt hét év folyamán. Nem róluk beszélek. Arról a vágyálomról vagy óhajról beszélek, amellyel Fricz Tamás vagy Bogár László mint kormánybuktató erővel számolnak. Sok oka vannak annak, hogy nálunk miért nem következett be egy többmilliós kormányellenes tüntetés, mint most Franciaországban, amitől Sarkozy feltehetőleg nem fog sírva világgá szaladni, de a tömegek nyomásgyakorlása komoly figyelmeztetés. Egyre inkább tapasztaljuk, hogy az embereknek elegük van. A munkahelyek megszűnése, a kölcsönök és hitelek bedőlése, az árak, a nyomott bérek, a munkahelyi légkör, ahol orvost, tanárt ütnek, vernek, megaláznak erős haragot szül.
Eközben a tömegkommunikáció a magyar nemzet tagjait minősítgeti rasszistának, homofóbnak, antiszemitának és a többi. Elég volt például Fodor Gábort hallgatni a királyin, még most sem az a legnagyobb gondja, hogy csődben az ország, hanem hogy terjed az intolerancia meg a rasszizmus. Elegük van, és nemcsak a bizonytalan egzisztenciális helyzetekből van elegük, hanem igenis Gyurcsány Ferencből és az ő kormányából van elegük. A hazugság és erkölcstelenség mocsarából, amelyben nyakig tocsog az ország. Az elégedetlenség óriási, az emberek 90 százaléka szerint rossz irányba mennek a dolgok. És mégsem mennek az utcára, mégsem ülnek a Parlament lépcsőin hetekig, amíg ez az egész romlott garnitúra el nem takarodik onnan. Hogy miért? Azzal Gyurcsányék ne álltassák magukat, hogy a csendes többség jól elvan, és csak a csürhe meg a csőcselék hangoskodik. A csendes többség megszokta, hogy mindig minden helyzetben majd fentről mutatják az utat, fent majd elintézik az életünket. Soha nem volt a szocializmusban téma, hogy vedd a kezedbe a sorsodat, és alakítsd. Ez a világ hideg, rögös és buktatókkal teli, sokkal kényelmesebb otthon a tévé előtt lamentálni vagy a szomszédoknak panaszkodni. De az utcára? Van ennek valami a közösséget bántó, ellenséges alaphangja. Még nem felejtettük el, hogy a szocializmusban a sztrájk és a tüntetés durva államellenes szervezkedésnek számított.
A másik komoly oka a civil szerveződések hiánya, mert az embereknek nagyon rosszak a gyakorlati tapasztalatai. Vannak kivételek, de ahány megmozdulás, sztrájk vagy spontán tüntetés robban ki a munkahelyek elvesztése vagy a kormány valamely disznósága elleni tiltakozásként, azok szórványosak, elszigeteltek maradnak. Nem sikerült a sértett tanárokat, a megzsarolt orvosokat, a tönkretett gazdálkodókat vagy a kisvállalkozókat egy, az elégedetlenség zászlaja alá összehozni. „Kirúgnak! Féltem az állásomat. Nekem gyerekeim vannak. Nem viszem a vásárra másokért a bőrömet. Nekünk itt nem lehet igazunk.” Mindannyian ismerjük ezeket az aggályokat és kifogásokat. Amire ráerősít a kormány hatásos, egymásnak ugrasztó propagandája. Azt is tudjuk, hogy egy milliós megmozdulást megszervezni csak profik, például a szakszervezetek képesek. Azok pedig néhány kivétellel agyaglábon álldogálva teszik a semmit, és ha véletlenül kirobban egy sztrájk a MÁV-nál, a média gondoskodik róla, hogy összeuszítsa a sztrájkolókat a lakossággal. Nem utolsósorban azért sem mennek az utcára az emberek, mert úgy gondolják, hogy ők még megússzák. Akinek megvan az állása, tudja fizetni a kölcsöneit, fenntartani az autóját, minek menjen tüntetni? Együtt érezni a többiekkel?
A szolidaritás Magyarországon vágyálom. Itt oly mértékig atomizált a társadalom, hogy a lengyelek vagy a csehek magatartásával nem lehet összehasonlítani. A majdnem megmagyarázhatatlan, majdnem érthetetlen oka pedig nem más, mint az ország szégyenletes megosztottsága. Az a tekintélyes tömeg, amelyik az MSZP-re szavaz, soha nem megy el protestálni Gyurcsány vagy „csinálmányai” ellen. Egyfelől reménykedik abban, hogy amennyiben az MSZP-re szavaz, visszakap valamit abból a nosztalgikus kádári hangulatból.
Néhány napja a Hír TV vetített egy dokumentumfilmet Csepelről, a munkásparadicsomról. A táncestekről, az ünnepi szónokokról, a pogácsa, a kohászok és a boroskancsó szimbiózisáról. A nosztalgiáról a lakodalmas rockkal és a csepeli munkásöntudattal. Ők soha nem szavaznak a jobboldalra. A rendszerváltás nekik nem a szabadságot hozta el, hanem a Csepel Művek dicstelen megszűnését, a munkanélküliséget, a Lenin-szobor kezéből a földre került zsíros kenyeret. Nekik a fiatal demokraták a bajkeverők, amire ráerősít a balmédia, idestova tíz éve Orbán Viktort téve megsemmisítő hazudozásainak célkeresztjébe. A nyugdíjasokat külön megdolgozták valami több 10 ezer forinttal, amit Orbán „kilopott” a zsebükből. Ez az aljas hazugság Orbán cigány származásával máig szívósan tartja magát.
Nincs mit csodálkozni, hogy a Magyar Szocialista Párt törzsszavazói és nyugdíjasai semmiféle közösséget nem vállalnak a Gyurcsány-kormány eltakarításának aktusában. A radikálisok mennének. Keresetlen szavakkal szidalmazzák Orbánt, hogy visszafogja a népet, hogy nem buzdít forradalomra, nem adja ki a jelszót, hogy „Utánam!”. Senki sem tudja ma, hogy ha ez a millió ember felvonulna a Kossuth térre, és elkezdené „visszafoglalni” a Parlamentet, mi történne. Egyszer már kiadtak itt egy tűzparancsot, ami rettenetes mészárlásba torkollott. Gyurcsány a forradalom ötvenedik évfordulóján szintén belelövetett a tömegbe. Egyelőre próbaképpen, gumilövedékkel.