Áldozat

Amikor 1946 júniusában exhumálták az abdai tömegsírt, Radnóti Miklós holtteste mellől nemcsak a bori notesz és néhány családi fénykép került elő, hanem a keresztlevele is. Magával vitte az utolsó útra azt az 1944. május 13-án készült iratot, amelyik bizonyítja, hogy Sík Sándor egy évvel korábban a budapesti Szent István-bazilikában megkeresztelte.

Vajon kényszerből, a mentesítés miatt keresztelkedett meg, vagy komolyabb, belső oka volt e fordulatnak? S ha mélyen megélt tapasztalat késztette a keresztség felvételére, hogyan kezdődött mindez? Vagy hitének története olyan észrevétlen, megérthetetlen dolog, mint amikor elmúlik a gyerekkor, az ifjúság vagy az élet – ahogyan az Ikrek hava végén írta?
Megkeresztelkedésének körülményeiről, szándékairól leveleiből és naplójegyzeteiből is értesülhetünk, de találhatunk nyomokat a verseiben is. Csakhogy ezek a nyomok első ránézésre nehezen felismerhetők; a katolizálás szemtanúi, Radnóti megkeresztelkedésének okáról nyilatkozók 1989 előtt inkább igyekeztek a kényszerítő külső körülményekkel és a kulturális asszimiláció tudatosan vállalt programjával magyarázni az 1943. május 2-án történteket, semmint belső változással.
A legnyomósabb ellenérvet éppen a keresztapát helyettesítő Ortutay Gyula szolgáltatta, aki Zolnai Béla professzor akadályoztatása miatt állt a bazilika keresztelőkútjához lépő Radnóti mellé. Ortutay szerint bár Radnótit foglalkoztatta a katolicizmus, végső következtetése az volt, hogy antifasiszta harcában leghelyesebb, ha a kommunista költők útját járja. Ortutay úgy véli, Radnóti vallásossága, vallási keresése verseiből nem mutatható ki, és ez a tény is azt bizonyítja, hogy a költő nem megtért, hanem csak megismerkedett a katolicizmussal, mint ahogyan megismerkedett a szellemtörténettel is.
A rendszerváltás előtt hasonlóan írt az Ortutayval és Radnótival együtt szintén Sík Sándor szegedi köréhez tartozó Baróti Dezső is, aki szerint a költő verseiben olvasható vallási képek mögött valójában laicizált Krisztus-kép áll. Ennek szellemében értékelte Pomogáts Béla is Radnóti katolicizmusát, aki monográfiájában kifejtette, hogy Radnóti csupán baráti unszolásra keresztelkedett meg, és a katolicizmus mögött valójában nem vallási, hanem kulturális indítékok álltak.
Ezeket a vélekedéseket minden komolyabb bizonyítás nélkül is jól alátámasztani látszott Radnóti bírósági afférja, amikor vallásgyalázás miatt fogták perbe. Az Aprószentek sorozat legtöbbet idézett versét némelyek sértőnek érezték. A fiatalkori Radnóti hangja valóban nem a vallási áhítat bizonyítéka, és ez a hang a korabeli hazai katolicizmus világától nemcsak hogy idegen, de talán megbotránkoztató is lehetett. E vers azonban nem Krisztusról szól főként, hanem Radnótiról; magáról „formázta” meg Krisztus alakját, ahogyan a szegedi dóm híres Fadrusz-feszületét is magáról mintázta a szobrászművész. Az Újmódi pásztorok énekében megjelent Aprószentek első ötsorosát 1930. október 11-én írta, nem sokkal Sík Sándorral való meghatározó találkozása után.
Kilencszázharminc szeptemberében Radnóti magyar–francia szakos egyetemi hallgató lett Szegeden. Sík Sándor professzor azonnal felismerte a fiatal költő tehetségét. Az ismeretségből atyai barátság lett, és ennek a kapcsolatnak bizonyíthatóan döntő szerepe volt Radnóti megtérésében. Az irodalomtörténet örök hiánya marad, hogy Sík Sándor szegedi működéséről nem maradt fenn valamennyi tanítványától visszaemlékezés. Egyik hajdani doktorandusza, Vas József (1910–1989) szalézi szerzetes magyar irodalmat tanítva gyakran idézte fel e szellemileg pezsgő, nyitott társaság világát. Ez alapján úgy tűnik, Radnóti katolicizmus felé fordulása hosszú, belső folyamat eredménye volt, ám őszinteségében nincs okunk kételkedni.
Amikor Radnóti 1943 áprilisában hajdani professzorához, Zolnai Bélához fordult levélben azzal a kéréssel, hogy vállalja el a keresztapaságot, úgy fogalmazott, hogy szándéka tizenöt évvel korábban fogalmazódott meg, ekkor határozta el, hogy harminchárom évesen, krisztusi korban kívánja felvenni a keresztséget.
A tizenöt évet tehát nem lehet pontosan értelmezni, de annak talán van jelentősége, hogy a megkeresztelkedés elhatározásának idejét 1928 körüli időpontra, szegedi tanulmányainak megkezdése s így a Sík Sándorral való megismerkedése elé teszi. 1927–28-ban Radnóti még a csehországi Reichenberger textilipari szakiskolájában tanult nagybátyja kérésének megfelelően, de irodalmi érdeklődése ezekben az években már egyre határozottabb volt. S ahogyan az irodalom felé fordulás, úgy a katolizálás is meglehetősen markáns szembefordulást jelentett Grosz Dezső elgondolásaival. Megbántani azonban semmiképpen sem akarta gyámját, valószínűleg nem is vitatta meg vele keresztelkedési szándékát. Egy fennmaradt levélpiszkozat tanúsága szerint csupán annyit közölt, hogy már nem tart igényt a Grosz Dezsőtől rendszeresen kapott havi támogatásra, mert harmincnégy évesen eljutott odáig, hogy saját lábára tud állni. Ez egyébként nem egészen volt igaz, hiszen állandó anyagi gondokkal küszködött, vélhetően inkább ősei hitének elhagyása miatt gondolta úgy, hogy már nem kérhet támogatást. Alkalmi munkákból, fordításokból, lektorálásból próbált megélni, ám ez csupán nagyon szerény anyagi kereteket teremtett. Gyarmati Fanni visszaemlékezéséből azt is tudjuk, micsoda izgalmat okozott, amikor Sík Sándor bejelentette, hogy a keresztelő napján meglátogatja hajlékukat, hiszen nem volt mivel megkínálni. Szerencsére azonban Sík egy üveg pannonhalmi borral és két pisztrángkonzervvel érkezett, így elmaradt a felsülés.
Sík Sándornak persze már korábban is volt alkalma arra, hogy bizalmasan beszéljen tanítványával, ám személyiségétől távol állt, hogy közvetlen módon „megtéríteni” akarja a fiatal költőt. Egyszobás garzonlakásukat is felkereste már többször is, és Radnóti mindig a legnagyobb tisztelettel készült a találkozásra: nyolc–tíz órát tanító felesége helyett vállalta a takarítást, fél lábon csúszkálva fényesítette a padlót, hogy minden ragyogjon, mire a professzor megérkezik. „Hosszú, érdekes beszélgetések ünnepi estjei voltak ezek az együttlétek – írta Gyarmati Fanni Sík Sándorra emlékezve –, amelyeken főleg irodalmi és politikai témák szerepeltek, soha semmiféle vallási térítő szándékú szó Sík Sándor részéről nem hangzott el.”
És amíg tehette, gyakran látogatta meg Radnóti is Sík Sándort. Vas István visszaemlékezésében leír egy ilyen találkozást: a sárga csillag viselésére kötelező rendelet érvénybelépése előtt „búcsúkirándulásra” indultak Radnótival, hogy utoljára szabadon és megkülönböztető jel nélkül sétálhassanak a pesti utcákon. Radnóti váratlan ötletétől vezérelve Sík Sándort is meglátogatták a piarista rendházban. A beszélgetés után, búcsúzáskor Sík Sándor így szólt: „– És most megáldalak titeket. Miklós azonnal ügyesen letérdelt – írta Vas István –, én tétován követtem – erre nem voltam elkészülve. A professzor fölénk tartotta kezét. Az áldás szövegére nem emlékszem, azt hiszem, már akkor sem tudtam rá eléggé figyelni: félszegségem és ügyetlenségem idétlen cinizmusba csapott át – szerencsére csak önmagamban. De azért maradt belőle valamilyen kitüremkedő csökevény is, mert miután hallgatagon lebaktattunk a lépcsőn, a kapuban a napfénybe jutva megszólaltam: – Azért komikus egy jelenet volt. – Nem tudom, mi nevetségeset találhattál benne – válaszolta Miklós megrovóan és szomorúan.”
Valószínűleg éppen ezzel a tartózkodó magatartással, szellemi nyitottságával terelgethette a piarista szerzetes Radnótit a keresztség vállalásáig. A katolizálástól ugyanis 1943-ban már semmiféle előnye nem származhatott, ám a harminchárom évesen felvett keresztség átgondolt és tudatos döntés volt, a krisztusi sorsban való részvétel megerősítése. Az Aprószentekben Krisztust saját maga alapján próbálta elképzelni, a keresztség felvételével már ő akart hasonulni Jézushoz. Valószínűleg Sík Sándor is tudhatta ezt, mert amikor 1944-ben utoljára látogatott el Radnótiékhoz, a búcsúzáskor megáldotta a sokadik munkaszolgálatra berendelt költőt, és ezt mondta neki: „Kell az áldozat.”