Közszolgálati hírmagyarázók

Mindenki ért az újságíráshoz is (lásd még oktatás és foci), de gyakorlása közben kiderül e szakma nehézsége. A leírt vagy kimondott szó felelősség, nemcsak erkölcsi, hanem manapság már anyagi is. Évtizedekig nem így volt, nem volt ORTT, sem panaszbizottság, volt ellenben Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala, meg voltak szőnyeg szélére állított főszerkesztők, de a szakmai alapokat a politikai irányítás és a cenzúra sem tudta kikezdeni. A hírírás szabályain nem változtat, hogy írógépet vagy számítógépet használtak. Aki érti, hogy mikor és miről beszél, az jó újságíró, tudósító, szerkesztő lehet. És itt most konkrétan Domány Andrásra gondolhatunk.
Domány olyan régóta jár a Parlamentbe, hogy talán jobban ismeri, mint a saját nappaliját. És olyan régóta is, hogy már nincs ott, akivel ne lenne személyes kapcsolata. Megtehetné, hogy ezekkel a kapcsolatokkal kérkedik, de legalább olykor felemlegeti. Fontos része ez sok embernél az identitásnak. Ezzel szemben ismeretségeit a Magyar Rádió parlamenti tudósítója információszerzésre használja, mert úgy gondolja, hogy a munkáját általuk jobban tudja végezni. A törvényhozás bonyolult dolog, lényegesen több, mint a szavazógomb megnyomása. A törvényhozó felelőssége, hogy értse a törvényjavaslatokat, felmérje a társadalmi következményeiket, majd a legjobb tudása és a köz érdeke szerint voksoljon. A parlamenti tudósító felelőssége pedig, hogy közérthetően elmagyarázza, mikor miről fognak dönteni. Hétfőnként a Magánhangzóban, a déli Krónika után pár percre Szikra Zsuzsa műsorában Domány Andrásé a szó. A rövid beszélgetés során összefoglalják, mi lesz a hétfői és a keddi ülésnapon, milyen stádiumban van egy-egy előterjesztés, miről várható döntés, melyek az előzmények, milyenek a szavazási esélyek. Domány ezt már nagyon tudja. És nagyon jól is csinálja.
A társadalomban az utóbbi időben tapasztalható erős közéleti aktivitás dicséretes és fenntartandó. Az öntudatos és tájékozott polgár a mindenkori hatalom ellenőre és legfőbb ellenfele. Nem lehet vele akármit megtenni. A képben levés fontos eszközei a közmédiumok, amelyeknek kötelességük, hogy közpénzen igazat mondjanak, hitelesen tájékoztassanak. A Magyar Rádió hírműsorai manapság éppen attól jók, hogy nem szerethetők. Nincs bennük érzelem. De néha megbicsaklik a hallgató bizalma, érzi, hogy rossz szándékú vagy ügyetlen szerkesztő ügyködött. Amikor például azt hallja: „Nem emelkedik 50 százalékkal a fővárosi parkolási díj, hanem csak 27 százalékkal.” Vagy azt: „Megduplázta bolíviai jelenlétét a magyar külpolitika.” Melyik mit is jelent pontosan? Csak nem azt, hogy lesz bizony parkolásidíj-emelés, nem is kicsi, meg hogy végre átment Bolíviába a Buenos Aires-i magyar nagykövet? Mert akkor ezt tisztességesen így kellene elmondani.
(Magánhangzó, Kossuth rádió.)