A Murányi Vénusz nyomában

A Magas- vagy az Alacsony-Tátra felől Rimaszombaton át hazafelé tartva egyaránt elhaladunk a Murányi-fennsík mellett. Ilyenkor mindig eszünkbe jut Murány híres vára. A legendás erősséget azonban nem „hazafelé” kell megtekinteni. Külön kirándulást érdemel – olyan utakon keresztül, amelyeken egykor a Murányhoz kötődő legendák hősei is jártak.

Hiszen igencsak igyekezett kerülni a széles nyilvánosságot Wesselényi Ferenc gróf, akkori füleki főkapitány, amikor 1644 augusztusának első napjaiban csapataival megindult Murány vára felé. Csellel akarta elfoglalni, mégpedig mátkája, a várban lakó Széchy Mária segítségével, aki kötelet dobott le a magasból az éjjel érkező vitézeknek, akik azután lefegyverezték a fejedelemhez hű (de pillanatnyilag meglehetősen ittas) várvédőket, s mindjárt fölesküdtették őket a császár hűségére. A 938 méter magasan lévő vár alatt úgy száz méterrel, a Chata Zámok nevet viselő turistaház mellett tábla is utal rá, hogy a piros jelzés a füleki és murányi vár közötti egykori utat követi.
Mire azonban idáig elérünk, találkozunk egy-két izgalmas dologgal. Fülek után éppenséggel mindjárt Losoncon, ahol egy sivár lakótelep között a Felvidék egyik legnagyobb, egyben legromosabb zsinagógáját pillantjuk meg. Ki hát a városból, a természetbe! E gondolat jegyében térünk le a rimaszombati főútról, és Poltáron keresztül gurulunk észak felé. Egy ideig az Ipoly mellett, amely lejjebb sem volt országhatárnak való hajózható folyó, ahogyan Benesék állították, itt meg végképp nem az, a régi kőhidat meg ma is török hídnak nevezik, talán mert a török sem határt keresett itt, hanem az utat Murány felé.
Murányalja előtt két kilométerrel, az út bal oldalán csörgedez a Széchy Mária emlékét őrző forrás, az út túloldaláról viszont kitárul előttünk a panoráma, a heggyel, amelyen a vár áll, alatta a faluval, mögötte pedig a több száz méter magas, meredek sziklafallal, amelyek fölött-mögött a Murányi-fennsík elterül. Csak épp a várat nem látjuk a hegyen. Később értjük meg, miért. A plató déli csúcsán ugyanis hatalmas szikla ugrik előre, amely eltakarja a romokat, erről a szikláról figyelték a régiek a törököt. Szép rálátás kínálkozik viszont az északi falakra, a turistaház mellől, amelynek ajtajába állítólag Petőfi is belevéste a nevét 1846-ban, példáját később barátja, Tompa Mihály is követte. Itt tudatosul bennünk, hogy talán Murány a leghosszabb kapaszkodóval megközelíthető magyarországi vár. Egyben az a vár is, amelyhez a talán leghosszabb című irodalmi alkotás kötődik. Így szól a cím: Mársal társolkodó Muranyi Venus, avagy annak emlekezete, miképpen az Méltóságos Grof Hadádi Wesseleni Ferenc, Magyar Ország Palatinussa akkor füleki főkapitány, az Tekéntetes és Nagyságos Grof Rima-Szécsi Szécsi Mária Asszonnyal, jövendőbeli házasságokrúl való titkos végezése által csudálatos képen megvette az híres Murany várát. Kassán, 1664-ben jelent meg, s vagy kétszáz évre bestsellerré vált Gyöngyösi István alkotása. Nem az ujjából szopta a történetet, a házaspár jogtanácsosa volt, tőlük maguktól hallhatta a história intim részleteit is.
Miközben barátainkkal, akik más úton érkeztek, s másfelé folytatják útjukat (lásd: Margittai Gábor írásai, Magyar Nemzet, Napos oldal, 2009. május 18. és 25.), a falcsonkok, töredékes boltívek, börtönt, ciszternát, aranyműves műhelyt, palotát sejtető üregek között bóklászunk, képzeletben próbálom megragadni azt a jelen időt, amelyet Wesselényi és Széchy Mária megéltek. Nagy idők voltak: a feleséggel együtt a várat is megszerző császárhű főúr hamarosan ura ellen fordult, s csak váratlan halála kímélte meg a megtorlástól. Néhány évtizeddel később Bercsényi foglalta el a várat, hosszú ideig itt őrizték a koronát. Azóta pedig? Legalább annyi ideje romosodik, mint amennyi idő megépítésétől a XVII. század közepéig eltelt.
A várból leballagva a Murány völgyében gurulunk tovább Jolsva felé. A sikeres várfoglalás után néhány nappal ugyanis itt, a kastély kápolnájában esküdött örök hűséget egymásnak a pár. A kastélyt a mai formájára a hosszú időn át Murányt is birtokló Coburg család építtette át. A környék egyik legtöbb látogatót vonzó műemléke lehetne, ha nem lenne lepusztulva a szó szoros értelmében, az előtte álló vörös csillagos emlékművel, gépágyúval, a szemközti barokk városházával, kéttornyú templommal és az egész, egykor virágzó, ma romjaiban heverő mezővárossal együtt. Ide vissza kell jönnünk (talán majd néhány év után), ezzel az emlékkel azonban nem fejezhetjük be a murányi kalandot, rögzítjük a tényállást, és tovább autózunk vagy tizenöt kilométert keletnek, Csetnek felé. Több oka is volt ennek a döntésnek, elsősorban talán az, hogy itt született, és itt is van eltemetve a Murányi Vénusz történetét megíró Gyöngyösi István (1629–1704). Az ő sírját ugyan nem találjunk meg, ahogyan valószínűleg azt sem jelzi emléktábla, hogy itt született Madarász Viktor vagy a filozófus Szontágh Gusztáv, hogy a Szontágh lányok nevéhez fűződik a hírneves csetneki csipke művészete. Rátalálunk viszont a főtéren a Felvidék egyik legszebb gótikus templomára. Csoda, igazi összművészeti alkotás ez, hálóboltozatával, középkori falfestményeivel, síremlékeivel, epitáfiumaival, Szlovákia legrégebbi orgonájával, a templom külső falán a vízben gázoló, a kis Jézust a vállára vevő Szent Kristóffal, az utazók védőszentjével.
Segítségre éppen nem volt szükségünk, de azt talán neki köszönhetjük, hogy csupa barátságos emberrel találkoztunk. A templom gondnoka magyarul nem tud ugyan, de kérés nélkül, mosolyogva indítja el a magnetofonon a magyar szöveget, ízelítőt ad az orgona hangjának szépségéből. Ha az ilyen embereken múlna, aligha bújnának meg zárt kapu mögött a Csetnek partján a XIII. században épült vízi vár maradványai, s talán még magyar feliratok is segítenének az európai rangú műemlékek látogatóinak tájékoztatásában.