A sors fintora, hogy hiába fáradoztunk, mert a felszólalásokat ellenőrző bizottság, amikor megtudta, hogy a tervezett beszédünk hét perc a megadott öt helyett, nem járult hozzá, hogy elmondjam, így újat kellett írni. Föl is hívtam Kövér Lászlót, aki azt mondta, nem érdekes, mondd csak el a hétperceset, rajtad kívül úgyse akarja senki betartani. De – válaszoltam – mégiscsak jól nevelt emberek volnánk, a megállapodás az megállapodás, írjuk újra! Mire ő így felelt: most le fogom tenni a kagylót, mert tovább nem korrepetállak. Lám, milyen könnyen föl tudom idézni az akkori napokat, hiszen sűrű időket éltünk, feszült várakozás vibrált a levegőben, mindannyian éreztük, hogy ezek történelmi pillanatok lesznek. A Fidesz készült rá, hogy négy évtizednyi hallgatás után végre kimondjuk: oroszok, haza, diktatúra a szemétdombra, kommunisták, nyugdíjba! Nem tudtuk, mi történik majd, mi történik azokkal, akik ki fogják mondani az igazságot. Azt azonban tudtam, éreztem, mert ott lüktetett a véremben, hogy most – Petőfi így mondaná – nagy és szent dolog van születőben, és ez a magyar szabadság.
Mint szinte minden fiatalban Petőfi óta, bennem is ott élt, engem is feszített, űzött és hajtott a szabadság eszméje, a szabad Magyarország eszménye. Egy másik Magyarországé, mint amilyen az volt, amelyikben megszülettem és fölnőttem. Világosan láttam azt a Magyarországot, ahol szabad emberek élnek, és szabadon akarnak dönteni a jövőről. Nem szerénytelenség ezt állítani, hiszen talán ti is emlékeztek még rá: a fiatalok a szívükkel is látnak. Ezért mindig a fiatalok a letéteményesei az új eszméknek, a fényes álmoknak és a nagy jövőnek. Remélem, ez azóta is így van, kedves magyar fiatalok! Ez, a szabad Magyarország eszménye vitt végül is a politikába. Ha úgy tetszik, ezért ragadtam itt, és ezért dolgozom veletek együtt már hosszú-hosszú évek óta. Kimondani is nehéz: ez a huszonharmadik kongresszusunk. Felnőttkorba lépett párt a miénk.
*
Aztán, ahogy ’89 után peregtek az események, egyre több emberről derült ki számomra, hogy bennük is él ez az ideál, és szinte mindent odaadnának érte. Közülük sokan itt ülnek ma is ebben a teremben, s húsz év óta velük együtt reménykedem abban, hogy a szabad Magyarország eszménye valóra válhat majd. Sok minden történt azóta velünk, az országgal, s személyesen velem is, de egy dologban biztos voltam: hogy mi, akik ehhez a közösséghez tartozunk, ha kell, húsz éven keresztül is képesek leszünk megőrizni ezt az eszményt a szívünkben. Sokszor volt nehéz, sokszor kaptunk érte rendesen. Ki ezt, ki azt. Megpróbáltak szinte mindannyiunkat tönkretenni, lejáratni, megfélemlíteni és eltántorítani. Még 2006 októberében is voltak, akiket közülünk összeverettek a rendőrökkel, csak azért, mert hittek a szabad Magyarországban. De ennek ellenére itt vagyunk. Újra itt vagyunk, és itt van bennünk, itt van velünk a szabad Magyarország eszménye, amelyet most győzelemre akarunk vinni.
Európa-csúcs: történelmi lehetőség
A választás estéjén, amikor a mikrofonhoz léptem, hogy világgá kürtöljem örömömet, miszerint Magyarország európai rekordot futott, s ezt a mezt a Fidesz viseli, ránéztem a hátam mögé helyezett, utolsó szegletéig narancssárga térképre, és arra gondoltam: nem volt hiábavaló, amit eddig tettünk. Ami eddig csak álom volt, az most valóságos történelmi lehetőség. Magyarország ugyanis olyan lehetőséget kapott, amilyet az életünkben talán soha még egyszer nem fogunk. Nem diadalt, történelmi lehetőséget jelent a győzelem arra, hogy a húsz évvel ezelőtti elképzelésünket, a felszabadított magyarok országát megvalósíthassuk. Történelmi lehetőség Magyarország számára, amely végre egységes és erős lehet, szabadon dönthet a jövőjéről, miképpen akar talpra állni. Történelmi lehetőség az emberek számára, mert végre lesz értelme és eredménye az erőfeszítéseiknek, mert azok egy irányba mutathatnak. És történelmi lehetőség számunkra, mert most úgy tűnik, politikai kényszerkoalíció nélkül, csak az emberekkel összefogva, szabadon lehet majd kormányozni az országot. Meg tudjuk tisztítani a politikát a hazugságtól, a kisstílű hatalmi játszmáktól, a háttéralkuktól és a pult alatti kompromisszumokról. Történelmi lehetőség, amit kaptunk, mert tiszta vizet önthetünk a pohárba.
Amikor vasárnap este ezt a bizonyos térképet néztem a mikrofon felé közeledve, akkor sokfajta emlékkép villant át előttem. Eszembe jutott az 1994-es választás. Akkor is láttam egy ilyen térképet, akkor is egyszínű volt a politikai térkép: reménytelenül vörös. Ha akkor még két hétig tart a kampány, és halált megvető bátorsággal nem harcolunk az utolsó esély jogáért, akkor talán a parlamentbe sem jutottunk volna be. Köszönet és hála azoknak, akik 1994-ben, amikor a szabad demokraták kísérletet tettek az elhasításunkra, tudták, hol a helyük: velünk maradtak. Mi ezért vagyunk ma itt, ők meg azért ott.
Hiába a borzalmas emlékeket idéző tiszta vörös térkép, a jobboldal mégiscsak összeszedte magát, feltápászkodtunk a földről, és létrehoztunk egy kétosztatú politikai szerkezetet. Azóta hol egyik, hol másik színből volt több Magyarország térképén, de a vörös mindig nagyon sok volt, a kritikus pillanatokban túlságosan is. 1994-ben egy reménytelennek tűnő helyzet állt elő: egy nagy kormányképes párt, az MSZP, több közepes és kicsi. De még akkor sem kaptak a szocialisták Magyarországon 56 százalékos támogatottságot.
Egyetlen kormányképes erő
Nagyot fordult a világ 15 év alatt. Az a politikai szerkezet, ami ’94-ben létrejött, most felrobbant, és egy új felállás alakult ki: van egy nagy kormányképes erő, aztán szünet, szünet, szünet. Majd két közepes, a második helyért küzdő párt, és végül néhány, a bejutásért harcoló kicsi. Így néz ki Magyarország új politikai térképe. Végül is mindenki célt ért, még az MSZP is. Hiszen ők azt találták mondani, hogy merjünk kicsik lenni: össze is mentek, mint nejloning a mosógépben! Mi is azt kaptuk, amit akartunk. Azt mondtuk: merjünk nagyok lenni! Végül is a sors megtanít bennünket, hogy a végén mindenki azt kapja, amit kitűz maga elé. És úgy tűnik, Magyarországot ma a nehéz helyzetéből kivezetni csak mi lehetünk képesek. Az a negyvenszázaléknyi különbség, amely a második hely és a nekünk megszavazott bizalom között van, minden szerénytelenség nélkül feljogosít bennünket ennek a kijelentésnek a megtételére. Csak szabad akaratú emberekkel kívánunk szövetkezni, senki mással, semmilyen párttal, és erre most nagyon komoly esélyünk is van. Hiszen a következő parlamenti választáson egy 56 százalékos listás győzelem óriási többséget jelentene – mindenfajta koalíciós kényszer nélkül. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a mostani arányok mellett milyen esélyei lesznek a fideszes egyéni jelölteknek az egymással harcban álló középpárti jelöltekkel szemben. Ebből adódik az, amit történelmi lehetőségnek nevezek: van egy nagy, kormányképes Fidesz, készen állva egy erős és kompromisszumok nélküli kormányzásra, amely talpra állítja az országot, és segít a magyaroknak abban, hogy közösen megvalósítsuk eszményünket: a szabad és erős Magyarországot.
Csakhogy még a legszebb eszmények sem válnak maguktól valóra, kizárólag küzdelmek árán. Nincs lefutott ütközet, lefutott mérkőzés, lefutott választás. Ezután is csak a rengeteg munka segíthet rajtunk. A magyar jobboldal, ahogy eddig, ezután is csak azt fogja megkapni, amiért megdolgozott, amiért megszenvedett, és amit kiérdemel.
Minden nagy eszménynek vannak gátjai, irigyei, és vannak ellenségei. Amikor húsz évvel ezelőtt megéreztük a szabadság fuvallatát, és terveket kezdtünk szőni a jövő Magyarországáról, még nem tudtuk, amit azóta őszülő halántékkal és talán bölcsebb fejjel már tisztán látunk, hogy közben mások is készítettek másfajta terveket. Az akkori hatalom pontos tervet készített arra, miképp lehet megakadályozni még a többpártrendszer keretei között is a szabad magyarok álmainak, vágyainak, eszményeinek megvalósítását. Ezért lett a mögöttünk hagyott húsz év nyögvenyelős: egymás mellett élt a letűnt és az új, de a háttérből valójában mindig a régi világ irányított az átmentett gazdasági erejével, a titkosszolgálati kapcsolataival, informális hálózataival, médiabefolyásával, külföldi összeköttetéseivel és rejtett társadalmi paktumaival. Kidolgozták annak a terveit, hogy miképpen lehet a politikai hatalmat a privatizáció révén gazdasági hatalommá átmenteni, majd aztán ismét politikai hatalomra váltani. Volt egy tervük arra, hogy miképpen kell és lehet demokratikus keretek között, de titokban tovább működtetni a diktatúrát. Volt egy tervük, hogyan lehet becsapni, félrevezetni az embereket, kiszolgáltatottságban tartani a társadalom többségét, egyre nagyobb állami befolyást teremteni az élet minden területén, miközben folyamatosan az állam leépítéséről beszélnek. Igen, volt egy tervük, hogyan lehet letörni az önálló kezdeményezéseket, a vállalkozó- és alkotókedvet, szétzilálni a közösségeket, a családokat, a társadalmat, a magyar tulajdonú gazdaságot: hogyan lehet az egész országot úgy legyengíteni, hogy ne legyen képes a magyarok közös álmait, eszményeit megvalósítani, sőt hogy ne is legyenek álmaik és eszményeik egyáltalán.
A Gyurcsány–Bajnai-korszak támadása
Ám ez a terv mégiscsak kudarcot vallott. Rafinált volt, de megbukott. Méghozzá egyetlen okból: mert nem hagytuk magunkat. Nem adtuk fel. Nem törődtünk bele. Eleinte, 1994-ben, inkább csak lelkesen és szívósan küzdöttünk a hazugságok, a trükkök és a sötét lejárató akciók ellen. De aztán kiokosodtunk, és végül elkaptuk a grabancukat. Most is fogjuk, és többé nem engedjük el! A kitartásunknak köszönhetően Magyarország kapott még egy esélyt, hogy megvalósíthassa a húsz éven át szívében őrzött eszményt. De ne gondoljuk, hogy ezzel a választással célba is értünk, ne gondoljuk, hogy ők feladták volna. Nagyon megijedtek attól, ami május elején Pécsett, aztán június 7-én Magyarországon történt, s ez a rémület a tervalkotásnak mindig jót tesz. Világosan látják, hogy a változás feltartóztathatatlanul közeledik, ráadásul nagyobb és mélyebb lehet, mint azt legrosszabb álmaikban gondolták volna. Most is készül egy terv arra, hogyan lehet megakadályozni, hogy a szabad magyarok ezt a történelmi lehetőséget, amelyet most kaptak, beváltsák, és elvégezzék azt a munkát, amit az elmúlt húsz évben nem tudtak elvégezni. A pontos terveket nem, de őket már elég jól ismerjük ahhoz, hogy lássuk, hol és hogyan fognak támadni, hol és milyen csapdákat fognak felállítani. És bármennyire meggyengültek, bármennyire is kiismertük őket, nagy hiba volna alábecsülni a Gyurcsány–Bajnai-korszak túlélési képességeit és technikáit. Ha semmi máshoz nem is, de ahhoz nagyon értenek, hogy egy elkorhadt és összeomlott korszak szellemét hogyan lehet átmenteni a jövőbe, hogy azt is tönkretegye.
Ahhoz, hogy sikerrel vegyük föl a harcot mindezzel szemben, észre kell vennünk, hogy a Gyurcsány–Bajnai-korszak már nem a következő választásokra koncentrál. Sokkal inkább arra, hogy beépítse és befészkelje magát mindenhová a túlélés, vagyis a politikai és a gazdasági befolyás átmentése és a visszatérés érdekében. A hátralévő időben, amit csak lehet, el akarnak tüntetni az emberek pénzéből, a külföldről érkező forrásokból, hogy aztán azokat a kampányaikra, sötét trükkjeikre és akcióikra használják. Ezért ügyködnek a még megmaradt vagyon, elsősorban a föld- és a vízkincs privatizációján, ezért helyezik el az ejtőernyőseiket, és ezért fontos, hogy mi világosan kimondjuk az ejtőernyősöknek, hogy ha eddig nem csomagoltak ki, most már nem is érdemes. Ha pedig nem voltak katonák, gyakorolják a gyors összecsomagolás tudományát.
A változás kapcsán a Gyurcsány–Bajnai-korszak leginkább a felelősségre vonástól retteg, hiszen pontosan tudják, mi mindent műveltek az elmúlt években, ezért most lázasan dolgoznak a nyomok és a dokumentumok eltüntetésén, hogy aztán megnehezítsék az igazság és a tények törvényes feltárását. Épp az vezetett az ország mai helyzetéhez, hogy a Gyurcsány–Bajnai-korszak politikája és hatalmi elitje elfordult az emberektől, nem törődött a gondjaikkal, félelmeikkel és biztonságukkal. Ennek a korszaknak a politikai vezetői úgy gondolják, hogy nem tartoznak semmilyen felelősséggel a hazájuknak, nem kell az adófizetők pénzével, a privatizációs bevételekkel és az európai uniós forrásokkal elszámolniuk. A Gyurcsány–Bajnai-korszak számára az a dolgok egyetlen lehetséges menete, hogy a saját hatalomban maradásuk árát mindig az emberekkel fizettetik meg, minden felelősséget rájuk hárítanak. Azokra, akik nem tehetnek az egészről semmit, és akiknek a pénzén százmilliókért harsog a hazug propaganda arról, hogy nincs más út, ez az ország érdeke. De milyen ország érdeke lehet ez?
De kinek az érdekét szolgálja leépíteni az oktatást, szétverni az egészségügyet, eladni a nemzeti vagyont? Kinek az érdeke szemet hunyni a bűnözés terjedése fölött? Kinek az érdeke szemet hunyni afölött, hogy törvénytisztelő embereket közönséges bűnözők csapatostól megtámadhatnak az otthonukban? Sőt, elűzhetnek az otthonukból, fenyegethetik őket, erőszakkal elvihetik a jószágaikat, értékeiket, és bántalmazhatják őket. Kinek az érdeke az, hogy fegyveres csoportok vonulhatnak föl zavartalanul Siófok méretű települések utcáin, házakra lövöldözhetnek, Molotov-koktélokat dobálhatnak országszerte, bármilyen következmény nélkül? Kinek az érdeke a bűnözők védelme és ezzel a közrend és a közbiztonság szétbomlasztása? Kinek az érdeke, hogy az erőszakos bűnözőktől ne védjük meg magunkat, a családunkat, a törvénytisztelő embereket? Ha van is ilyen ország, az biztosan nem Magyarország. Ha van is ilyen beteg ország, abban mi, magyarok nem akarunk élni!
Az utolsó nagy összecsapás
A megérdemelt diadal mámorában sem szabad tehát egy pillanatra sem szem elől tévesztenünk, hogy a Gyurcsány–Bajnai-korszak minden maradék erejét és eszközét bevetve folytatja hadjáratát ellenünk, a változás, a magyar emberek közös eszményei és tervei ellen, mert azokban a tervekben ők már nem szerepelnek.
Jólesne egy ilyen hatalmas választási győzelem után nyugodtan hátradőlni, de nekünk nem ez jut osztályrészül: küzdelem következik, nem is akármilyen. Az utolsó nagy összecsapás, amelyben az emberek eszményei és a hatalom tervei fognak megütközni. Most kezdődik az utolsó harc azért, hogy a szabad Magyarország tervét megvalósíthassuk. Most lett valódi esélyünk végleg legyőzni őket, lezárni a Gyurcsány-Bajnai-korszakot, vagyis a fáradtság és a kimerültség ellenére most kell minden erőnket igazán összeszedni. A győzelem kötelez: a bajnok felelőssége, hogy igazságot szolgáltasson, békét, rendet és biztonságot teremtsen, lehetőségeket nyisson, segítse a gyengéket, és megvédje azokat, akik veszélyben vannak. A lehetőség az embereké, Magyarországé, a felelősség a miénk, a Fideszé. Élnünk kell a magyar emberek történelmi lehetőségével, meg kell védenünk Magyarországot attól, hogy még egyszer elvegyék az emberektől a reményt. Ezt a harcot csak mi és csak most tudjuk sikerrel megvívni, csak mi tudjuk hozzásegíteni az embereket, hogy ezt a lehetőséget a saját életükben valóra tudják váltani.
Ahhoz, hogy a Gyurcsány–Bajnai-korszakot végérvényesen le tudjuk győzni, pontosan kell tudnunk, mi is történt ebben a sötét korszakban Magyarországon, és abban, ami történt, kinek mi volt a szerepe. Láthatóan meg akarják akadályozni, hogy fényt derítsünk a sötét ügyekre, arra, hogy mitől is ment így tönkre az ország. Meg akarják gátolni, hogy kiderüljön, valójában kik is állnak a zuschlagok és társaik mögött, hogy pontosan mi is történt a televízió székházánál 2006 őszén, hogy ki és milyen parancsot adott 2006. október 23-án a békés ünneplőket szétverő rendőröknek. Meg akarják gátolni, hogy kiderüljön, hogyan és mennyi pénzt mentettek ki offshore cégeken keresztül, hogy mitől is kerül a négyes metró annyiba, mint öt új Duna-híd megépítése, hogy meddig terjednek a különböző fővárosi ingatlanbotrányok szálai. Márpedig az egész szabad Magyarország válaszokat vár ezekre a kérdésekre. Az utolsó küzdelem fő tétje tehát az, megtudjuk-e a válaszokat, és a válaszoknak lesznek-e következményei?
Nincs kiegyezés a Gyurcsány–Bajnai-korszakkal
Hallgatva a szocialisták nyilatkozatait az elmúlt négy-öt napban, nem tudom elhessegetni magamtól fiatalkorom egyik kedvenc filmjének, a Gyaloggaloppnak legemlékezetesebb jelenetét. Ide is idézem elétek. Ti is emlékezhettek rá, amikor Arthur király küzd a Fekete Lovaggal, akinek már két karját levágta, de az nem akar félreállni, hanem tovább ugrál előtte, rugdossa és provokálja. Mire a király „Na elég!” felkiáltással lenyisszantja a jobb lábát. A Fekete Lovag azonban karok nélkül, fél lábon is szökdécsel, és azt kiabálja: „Ezért meglakolsz!” Arthur király nem hisz a fülének: „Mit csinálok én?” A fél lábon ugráló lovag, akiből mindenhonnan dől a vér, nem tágít, egyre csak ezt hajtogatja: „Gyere csak! Vagy talán félsz?” Mire a király: „Mitől? Hogy összevérzel? Vagy hogy rám lehelsz?” A Fekete Lovag csak mondja a magáét, és azt mondja: „Legyőzhetetlen vagyok!” A király sajnálkozva csóválja a fejét, és azt mondja: „Nem, te hülye vagy!”, és ezzel levágja a másik lábát is. Ekkor a Fekete Lovag – immár végtagok nélkül imbolyogva a porban – hangot vált: „No, jó, egyezzünk ki döntetlenben!”
Mi nem egyezünk ki! A Gyurcsány–Bajnai-korszakkal nincs kiegyezés. Azért kezdtünk bele annak idején, mert hittünk benne, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor a magyarok végre megkapják a régóta várt lehetőséget a sorstól. Ha rajtam múlik, nem fogom engedni, hogy most, amikor karnyújtásnyira van, bárki is elvegye tőlünk, mindannyiunktól a lehetőséget. Nekünk mindenki fontos, senkit sem hagyunk az út szélén, ezért soha nem fogunk kiegyezni a Gyurcsány–Bajnai-korszakkal, sem annak embereivel. Most eljött a pillanat. Vártuk, beszéltünk róla, próbáltuk elképzelni, és küzdöttünk érte. Itt az idő, hogy végre beváltsuk, amire húsz év óta vártunk. Itt az idő, hogy egyszer s mindenkorra lebontsuk azokat a gátakat, amelyek eddig körülvettek bennünket, és lehetetlenné tették Magyarország boldogulását. Itt az idő, hogy Magyarország végleg lerázhassa magáról a Gyurcsány–Bajnai-korszakot. Itt az idő, hogy megváltoztassuk az országot!
Készülődjünk, menjünk, és szóljunk mindenkinek, akik együtt várták velünk, akik vágytak rá, akik elképzelték, akik támogatták, akik hittek benne. És szóljunk azoknak is, akiknek kedvét szegte a hosszú várakozás vagy az olykor hiábavalónak tűnő küzdelmek, akik elfáradtak. Mindenkit értesítsünk, aki még nem vette észre, mert még nem meri elhinni, hogy itt az idő. Pedig most itt az idő!
Egy a tábor, és hatalmas. Egy a zászló, és büszkén, magasan leng. És az van ráírva, hogy „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”
