Amit a költő mondani akart

A szerző cikkében élesen bírálja az önkéntes pénztárak rendszerét. Létüket értelmetlennek, a befizetéseket támogató adókedvezményeket kidobott pénznek, az önkéntes pénztárakat egy kitételben egyenesen intézménybe öntött szélhámosságnak minősíti. Az egészség megőrzését célzó megtakarítások adókedvezményekkel történő ösztönzését olyan értelmetlennek írja le, mintha az állam az adóbevallás mellé benyújtott, a kormányzatot dicsérő ódát jutalmazna adójóváírással. Az önkéntes pénztárak 1990-es létrejöttét tévútnak, rendszerüket felszámolandónak tekinti.
Jelentős késztetést érzek, hogy válaszomat én is hasonlóan színes, „költői” formában fogalmazzam meg, de a vitát inkább érvek, mint érzelmek mentén érdemes folytatni.
A szerző állításaival szemben meggyőződésem, hogy az egészségpénztárak egy fontos társadalmi célt, az egészség megőrzését szolgálják, forrást vonnak egy kritikus forráshiánnyal küzdő ágazatba, intézményi vásárlóként árkedvezményekkel, információval, minőségbiztosítással, érdekképviselettel és szolgáltatásszervezéssel segítik tagjaikat. Szervezeti formájuk számos ponton korrigálásra szorul, de ez az egyetlen megfelelő társadalmi beágyazottsággal, szerződéses és infrastrukturális háttérrel rendelkező szektor, amire egy több lábon álló egészségügy a jövőben épülhet. Nem felszámolni, hanem támogatni és átalakítani kell őket.
Mi a valós kiindulási alap? A kormány jelenlegi adótervezetében az eddig adómentes béren kívüli juttatásokat meg kívánja adóztatni, méghozzá úgy, hogy két csoportra bontja őket. A kedvezményes, 33 százalékkal adózó körbe kerülne az üdülési csekk, a melegétkezési utalvány, az iskolakezdési támogatás és a bérlet. Ugyanakkor a nem kedvezményes körben összességében 95,6 százalékos teherrel sújtaná az önkéntes pénztári (nyugdíj, egészség) befizetéseket. A pénztári szféra – nem vitatva a nehéz gazdasági helyzetben meghozandó bevételnövelő lépések szükségszerűségét – jogtalannak és értelmetlennek tartja ezt a megkülönböztetést.
1. állítás: „Az egészség- és önsegélyező pénztár értelmét kizárólag az adókedvezmény adja, ezen intézmények arról szólnak, hogy közbeiktatásukkal menynyi adót lehet megtakarítani, ami nyilvánvalóan egyrészt jó dolog a tagoknak, másrészt jó dolog a pénztárak működtetőinek és dolgozóinak, mert az előbbieknek profitot, utóbbiaknak megélhetést ad, harmadrészt pedig jó dolog a Pénzügyminisztérium és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete illetékes munkatársainak, mert van mit szabályozni és van mit ellenőrizni.”
Az államok többsége számos egyéb ösztönző eszköz mellett adókedvezményekkel támogat olyan célokat, amelyek megvalósulását a társadalom számára hasznosnak ítéli meg. Adókedvezményekkel győznek meg cégeket, hogy beruházásokat indítsanak, amelyek munkahelyeket teremtenek, adókedvezményekkel támogatják az oktatást, a kutatás-fejlesztést stb. A betegségek megelőzését, az egészség megőrzését, az egészségtudatos életmód fejlesztését, illetve az ehhez szükséges alternatív források megteremtését az egészségügyben a társadalom számára hasonlóan hasznos célnak tekintik, ezért adókedvezménnyel támogatják a kizárólag e célokra felhasználható befizetéseket. Az ösztönzés szándéka mellett természetesen az állam meg kíván győződni arról, hogy az általa preferált források a célnak megfelelően lettek-e felhasználva. Ezért szervezeteket alakít a folyósításra és e szervezetek ellenőrzését más szervezetekkel biztosítja. Mindez kétségtelenül pénzbe kerül. Mélységét, bonyolultságát lehet és kell is vitatni, de a szükségességét felesleges.
2. állítás: „A pénztárak azért kellenek, így ők, mert e nép annyira birka, hogy magáról magától nem gondoskodik, bajba kerülve rögtön az államhoz rohan, gondoskodjon róla az.”
Jelenleg a magyar egészségügyi kiadások mintegy 30 százalékát az állampolgárok saját zsebükből fedezik, ez éves szinten mintegy 450 milliárd forint. A 30 százalék körüli magánfinanszírozási igény európai összehasonlításban rendkívül magas érték, és még nőni is fog. Riasztó, hogy e kiadásoknak mindössze 12 százaléka történik szervezett formában, intézményeken keresztül. Ugyanez az arány Franciaországban 60 százalék, Németországban 40 százalék körüli. A magyar 12 százalékból a háromnegyedét, 9 százalékot az egészségpénztárak adják.
A nép természetesen a pénztárak szerint nem birka, esetleg nem elég tudatos, esetleg nincs megfelelő információ birtokában, esetleg segítségre szorul, esetleg senki sem merte, meri neki megmondani, hogy járni minden jár, de egyre kevésbé jut. Ez így van most, és egyre inkább így lesz a jövőben. Aki ezzel nem számol és nem ösztönzi megtakarításokra a társadalmat, az súlyos hibát követ el. A megtakarításokra ösztönözhetjük az egyént, de sokkal hatékonyabb bevonni a munkáltatót, ennek a kultúrája kialakult Magyarországon, és ez nem bűn, hanem meglehetősen nagy érték.
3. állítás: „Az egészség- és önsegélyező pénztár intézménye az 1990-es évek elejének ostobasága, … nem működőképes az olyan biztosítási konstrukció, amely számára a kockázatkezelés tiltott. … a biztosítópénztár lényegében az öngondoskodás cukormázával bevont pénzforgalmi szolgáltatássá fejlődött”.
Az egészségpénztárakban van mód kockázatközösségek építésére, erről szólnak az úgynevezett szolidáris alapon nyújtott szolgáltatások, de valóban nincs lehetőség a tagok megkülönböztetésére. A pénztárnak ugyanazt kell felajánlania mindenkinek, legyen az 20 éves vagy 70, makkegészséges vagy súlyos beteg. Ez valóban korlát, valóban átgondolandó.
De mit is tettek az egészségpénztárak az elmúlt években? Toboroztak 850 ezer tagot, és felépítettek egy, ma mintegy 10 ezer egészségügyi szolgáltatót számláló hálózatot. Fizető kártyarendszereket alakítottak ki, amelyeket ma az országban mintegy 7-8 ezer helyen fogadnak el. Elektronikus számlázási rendszert alakítottak ki, amely révén ma mintegy 900 patikával állnak elektronikus kapcsolatban. Munkahelyi prevenciós programokat indítottak, árkedvezményeket harcoltak ki tagjaiknak a szolgáltatóknál (éves szinten mintegy 2-3 milliárd forint), szolgáltatásokat szerveztek és irányítottak (szűrőprogramok), és szerződéses kapcsolataik révén minőségbiztosító feladatokat láttak el.
Vagyis azon a pályán fociztak, amit a törvényhozó kijelölt nekik. Lenne jobb, hasznosabb pálya? Igen, az együttműködés a közfinanszírozott egészségüggyel, tehermegosztás, a tudatos vásárlói magatartás erősítése, a tagok érdekeinek képviselete ezen a területen is, nem csak a magánellátóknál.
Ezt a pénztárak nem tudták megvalósítani, nem tudtak beépülni a közfinanszírozott egészségügy szövetébe, mert erre a jelenlegi szabályozás nem ad lehetőséget. Az egészségügyben gyakorlatilag ma is minden, mindenkinek, mindenhol ingyen jár. A múlt és jelenlegi egészségügyi kormányzatoknak nem sikerült megvalósítani, hogy legálisan, szerződéses alapon, kiszámíthatóan az állampolgárok többletszolgáltatást vásároljanak a közfinanszírozott egészségügyben. A pénztárak itt eddig nem tudtak szerepet vállalni.
Tehát a pénztárak nagyon fontos szerepet töltöttek be eddig is, a nekik kijelölt pályán és szervezeti keretek közt bizonyítottak, életképesek és ami ennél talán fontosabb, jövőképesek is. Nem elsorvasztani, megszüntetni, hanem támogatni, átalakítani, új tartalmakkal kell őket megtölteni. Szent hevülettel rombolni könnyű, építeni nehezebb.

A szerző az AXA Egészségpénztár igazgatótanácsának elnöke