Bajnaiék Krakkó ellen

Andrzej Wajda öt olyan filmet készített, amelyet hat-nyolc millió ember látott Lengyelországban. Közülük a napóleoni korszak lengyel véráldozatait megjelenítő Hamvak a legelső. Az itthon A légió címmel vetített alkotásnak nem egy olyan képsorát zártam magamba, amely időnként lepereg előttem. Közülük az, amely Mantova 1798-as feladását mutatja be, az utóbbi időben szinte naponta kísért. A francia helyőrség katonái elrongyolódott mundérban, de helytállásuk dicsőségének tudatában vonulnak ki az erődítményből. Soraikat a lengyel légió zárja, amelyet hirtelen körülvesznek a győztes osztrák hadsereg bakái. A lengyelek tiltakoznak a hitszegés ellen. Kiderül azonban, hogy a vár átadásának feltételeit rögzítő egyezményhez tartozik egy titkos záradék is, amelynek értelmében a legionistákat mint osztrák alattvalókat kiszolgáltatják Ferenc császár generálisainak. A francia „Foissac-Latour tábornok volt, aki ezt a gyalázatos okmányt aláírta” – fejezi be a drámai jelenet képsorokban megjelenített elbeszélését a légió egyik tüzértisztje. Azóta, hogy a filmet láttam, számomra iránymutató ez a mondat. A „gyalázatos okmányok” aláíróit néven kell nevezni…
Néven kell nevezni azokat is, akik a krakkói magyar főkonzulátus bezárásának gyalázatos okmányát aláírják. A krakkói konzulátust a magyar történelem egyik – mind politikai, mind gazdasági, mind közösség-lélektani szempontjából – legdrámaibb időszakában nyitották meg: 1918 decemberében, s egy ideig még akkor is működött, amikor Hitler és Sztálin az európai békére hivatkozva 1939 őszén felosztották egymás között Lengyelországot. Ha a hónapok óta kilátásba helyezett „krakkói” döntését a kormány meghozza, az a Lengyelországtól átvett, a visegrádi együttműködés elnökségének kísértő mottójává válik. A Krakkó címerében szereplő kapura helyezett magyar lakat nem a nyíltságot és a nyitottságot jelképezi, hanem a kapkodó bezárkózást – a közép-európai térség elől. Krakkó a Baltikum és az Adriatikum közötti térség jelképes fővárosa, és jelképes kulturális fővárosa volt Magyarországnak is a XVI. század második felében.
A krakkói magyar főkonzulátus 1994. márciusi újbóli megnyitását két évig tartó előkészítő munka előzte meg. A pozitív döntésben meghatározó érv volt, hogy a 120 ezer négyzetkilométert felölelő konzuli kerületben keletkezett ügyek kétharmada, de a rendszerváltozással szétzilálódott gazdasági, kulturális, oktatási és tudományos kapcsolatok eredményes újjászervezésére is ez a terület kínált eredménnyel kecsegtető lehetőségeket. Délkelet-Lengyelország 150 kilométerre fekszik a tokaji borvidéktől és a kelet-magyarországi fürdőhelyektől. Abban, hogy a magyar bor ismét megjelent a lengyel piacokon, s a lengyel turisták Bogácsot, Nyíregyházát, Hajdúszoboszlót választják szabadságuk színhelyéül, a krakkói főkonzulátusnak is szerepe van. Ma már magyarok százainak jelent biztonságot, mivel az elmúlt időszakban több tucat jól működő vegyesvállalat alakult Krakkóban és környékén. El lehet mondani, hogy Dél-Lengyelország a magyar munkaerő számára is vonzó piac. A Krakkóban megalakult magyar klub létszáma hetente tíz-húsz fővel növekszik. A jelzett terület ismét célpontja lett a magyar turistáknak, s nem csupán a fenyveseit megóvó lengyel Tátra és Krakkó, hanem Bem szülővárosa, Tarnów, a magyar borpiacot újjáteremtő és Balassi emlékét ápoló Krosno és az I. világháborús magyar véráldozatok által még el nem felejtett Przemysl is. Az ösztöndíjasok száma ugyan még elmarad a XV. században Krakkóban tanuló „hungarus” diákok számától, de már többszöröse azokénak, akik tíz-tizenöt évvel ezelőtt tanultak Krakkóban.
A főkonzulátus eredendően úgy nyílt meg, hogy a magyar állam Krakkó újjászülető zsidó negyedében, Kazimierzben háromszintes, hatalmas pincerendszerrel rendelkező épületet vásárolt 240 ezer dollárért. További, ennél kisebb befektetéssel olyan magyar központot lehetett volna létrehozni, amely – számolva a Jagelló Egyetem magyar tanszékével, együttműködve a gazdasági kamarákkal, kulturális intézményekkel, idegenforgalmi vállalkozásokkal, összefogva a testvértelepülésekkel – modellje lehetett volna az új szellemű és tartalmú diplomáciai tevékenységnek. Tudatosítanunk kell, hogy a múlt század utolsó évtizedében megváltozott helyzetben a külképviseleti munka hagyományos szerkezete is átalakul. Az Európai Unión belül a külügyi tevékenység „húzóágazata” ma már a kulturális diplomácia. Krakkóban egy évtizede az a tény is óriási visszatetszést keltett, hogy a kazimierzi ingatlant a külügyi vezetés az 1998-as választások előtt kapkodva eladta. Ma az ingatlan az egykori vételár többszörösét éri.
A krakkói főkonzulátus esetleges bezárása esetén majd naponta ki lehet számítani azt a vesztéseget is, amely az ügyek tűzoltásszerű intézése terén a varsói magyar nagykövetség nyakába szakad, s a sérelmet szenvedett állampolgárt három-négy-ötszáz kilométer út megtételére kényszeríti. Az erkölcsi, társadalom-lélektani károkozás ennél is felmérhetetlenebb lesz. Éppen az utóbbi nyomasztó szellemi-érzelmi súlya kötelez bennünket arra, hogy „a gyalázatos okmány” aláíróinak nevét évszázadokra megjegyezzük. Mint a szövetségeseit az ellenség kénye-kedvének kiszolgáltató Foissac-Latour tábornok nevét megörökítette Andrzej Wajda. És megjegyezzük…

A szerző volt krakkói főkonzul