Balaton, megye II: lendülni kell!

Menni, menni, nem megállni! Milyen dolog ez? Lendülni kell, já! – ez a mondatfüzér több tucatszor elhangzott a Balatonföldvár–Balatonszentgyörgy futballderbin, de talán már a befejezés jellege is utalt némileg a helyszínre. Hiszen a „Plattensee” partján lakóknak nem árt néhány német kulcsszót felszedni a turisták miatt, bár az érces hang gazdája a „ja”-t néha „he”-re cserélte, ami azért nem hochdeutsch és nem is irodalmi magyar nyelvezet. Ezt persze nem várta el senki a borvirágos orrú kicsiny emberkétől – érdekes, hogy a hangja tökéletes ellentétben állt a méreteivel –, akiről hamar kiderült, hogy egyrészt a hazaiakért szorít, másrészt hogy Gyurinak hívják. Utóbbit egy hozzá intézett mondat árulta el: „A múltkor is egy hétig tartott a György-napod!” S az érintett bölcsen bólogatott, mintha e tény magától értetődő lenne.
Egyébként legalább kétszáz ember verődött össze a balatonföldvári dombon található helyi pályán, nem véletlenül, hiszen csúcsrangadóra került sor a Somogy megyei másodosztályú bajnokság Északi csoportjában. A meccs előtt a Szentgyörgy vezette a tabellát 63 ponttal, mögötte állt a Földvár 60-nal és sokkal jobb gólkülönbséggel, valamint eggyel kevesebb győzelemmel. Hazai siker esetén tehát fordul a kocka. A jelentőségnek megfelelően érkeztek bőven vendégszurkolók is, akik bemelegítésképpen az ificsapat diadalának örvendhettek. Az ezen a szinten bejáratott szokásoknak megfelelően ennek a derbinek a játékvezetője lett a felnőtt találkozó első partjelzője, az első partjelző a második, s jött egy új bíró. Mielőtt még a sípjába fújt volna, a hazai játékosok fehér rózsákat osztottak ki a „stadionban”, azaz a padokon ülő, a korláton támaszkodó, illetve a bekötőút árnyékában álldogáló hölgyek között, amolyan elhalasztott nőnapként. „Figyeled, egy hatvan év feletti nénike sem kapott virágot!” – jelezte cimborájának egy vendégdrukker, mire a társa megnyugtatta: „Szerencsére te sem!” Aztán még elpolemizáltak azon, hogy majd a második félidőben – a mai magyar labdarúgás viszonyainak és szokásainak megfelelően – verekedést szítanak, ám kedélyes viselkedésük és fizimiskájuk sejtette, hogy ennek szerencsére a fele sem igaz.
Szakmai elemzésként legyen elég annyi, hogy a mérkőzés a földvári csatársor és a szentgyörgyi védelem ádáz küzdelmét hozta. A nagy meleg azért visszavett némileg az ádáz jellegből, de feltűnt, hogy a hazaiak legjobbja az univerzális támadóposzton szereplő, ötös mezes Monyó, a vendégek kulcsembere pedig a hármasban feszítő, majd kétméteres középhátvéd, Barkasz. Utóbbi az első félidőben minden beadást kifejelt és kirúgott, gyakorlatilag nem maradt dolga a Disztl Péterre kísértetiesen hasonlító, őszülő szakállas kapusnak. Néhány generációval fiatalabb kollégája, bizonyos Peti – mint kiderült, most érettségizett – pedig a másik kapunál gyakorlatilag nem ért labdába, hiszen a szentgyörgyi játékosok nemigen lépték át a félpályát. Ezt a taktikát némileg joggal kritizálta egy vendégszurkoló, de társa lehurrogta: „Drukkolj, ne elemezz!” Ez is egy hozzáállás. Meg az is, amit a már említett nagyhangú Gyuri adott elő, amikor szidni kezdte a bírót. Mikor felhívták a figyelmét ennek totális jogtalanságára, így válaszolt: „De hát ki kell kezdeni, nem?”
Ám mire kikezdték volna, megszületett a hazai vezetés, a nyolcas számú középpályás, Gergő a bal szélre keveredett, onnan befelé haladva áthámozta magát két védőn, majd laposan a rövid sarokba lőtt. Sikere meghozta a lövőkedvét, a félidő végéig távoli lövésekkel kísérletezett, a közönség nagy tetszése mellett, de hiába. Közben a helyi rendezők is végeztek a jegyeladással, körbejárták a tribünnek számító padokat és aszfaltutat, ahol a hölgyek és a 18 éven aluliak ingyen élvezhették a csatát, a többiek háromszáz forintért. Megérte.
Szünetben érces hangú Gyuri és társai eltűntek, s csak a második játékrész elejére értek vissza, ebből vélelmezhettük, hogy húsz perc alatt oda-vissza bejárható távolságra található a kocsma. Ám kiderült, sokkal közelebb van, mint gondoltuk, csak Gyuriék nem egy kört teljesítettek, mármint az ivóban… Ez a félidő már hazai jutalomjátékot hozott, a szentgyörgyiek erejéből csak védekezésre tellett, Disztl Péter alteregója hatalmasakat védett, a 75. perc táján aztán Monyó klaszszismegoldással a jobb alsó sarokba vágta a mindent eldöntő gólt. Majd hamarosan cserét kért, s a közönség ovációja közepette, tapsolva, integetve távozott a gyepről. Az utolsó pillanatban még a tizenötös számú cserecsatár is betalált, a középkezdésre már nem jutott idő, 3-0-ra nyert a Balatonföldvár. „Bajnokcsapat, bajnokcsapat!” – zúgott száz torokból, a fiúk körbeugráltak, majd hasoncsúsztak a B-közép elé, tisztára, mint a BL-döntőben. A szentgyörgyiek sem tűntek letörtnek, híveik pedig inkább örvendtek az ezüstnek, mintsem siratták az aranyat. A vendégcsapat hamar eldöcögött harmincéves zöld-fehér Ikarusával, a helyi drukkerek pedig bevetették magukat a közeli kocsmába, ahonnan még sokáig kihallatszott: „Lendülni kell, já!”