Bepiszkított irka

Kilencven év kelet-közép-európai története azt bizonyítja, hogy az államférfiak, diplomaták és tanácsadóik elfogultságai és tévítéletei túlélik azok megvalósítóit. Bryan Cartledge, aki az 1980-as években nagykövetként szolgált Budapesten, e szavakkal fejezi be Trianon egy angol szemével című új könyvét, amely magyar nyelven – Bánki Vera fordításában – a 80. ünnepi könyvhétre jelent meg.
Az Officina kiadványa a mű eredeti címét a hazai közgondolkodás automatizmusai szerint kurtította meg, a londoni könyvkereskedésekben a magyar változattal egy időben megjelent kötet címe ugyanis az 1919–23 közötti békekonferencia következményeire, valamint a korabeli magyar politikai élet két főszereplőjére, Károlyi Mihályra és Bethlen Istvánra is hivatkozik (The peace conferences of 1919–23 and their Aftermath Mihály Károlyi & István Bethlen). Nem is alaptalanul. Igaz, Károlyi és Bethlen pályaképét viszonylag röviden vázolta fel a Magyarországot és lakóit a történelemtudós alaposságával tanulmányozó szerző, aki Megmaradni címmel történelemkönyvet is írt hazánkról. (Esztendeje A magyar történelem egy angol szemével alcímet viselő Officina-kiadvány volt a könyvhét egyik legizgalmasabb újdonsága.) Ám a két férfi Trianon előtti és utáni szerepét, valamint az 1919–20-ban bekövetkezett magyar tragédiát Cartledge új adatok birtokában és mélyreható összefüggések felvillantásával írja le, s ez még a Trianon-szakirodalmat tüzetesen ismerők számára is igen figyelemreméltó olvasmánnyá avatja művét.
A szigorú tárgyilagossággal felépített tanulmány az első világháborút lezáró békekonferencia döntnökeinek a felelősségét is hosszan fejtegeti – pontosabban: a felelőtlenségüket, sietős, fásult és elfogult magatartásukat –, de a sorsdöntő pillanatokban lelkiismeretlen magyarországi politikai erőkről is hiteles képet ad. Bryan Cartledge főleg brit lapokból, parlamenti jegyzőkönyvekből, diplomáciai levelezésekből és emlékiratokból vett idézetekkel árnyalja mondandóját. Hogy miként határozta meg hazánk s a háború utáni Közép-Európa sorsát az a féktelen magyargyűlöletéről híres két brit „szakember”, Wickham Steed és Robert Seton-Watson, akik a háború előtti Bécsben szerzett személyes tapasztalataikra hivatkozva a The Times hasábjain meg más újságokban a magyarok iránti ellenszenvükkel traktálták olvasóikat, köztük minisztereket, kormányfőket. De az is számos utólagos, ám nem idejétmúlt következtetés megfogalmazására teremt alkalmat, ahogyan – Cartledge szerint – a kommunisták „vértelen államcsínye” után hazánkba látogató brit diplomaták Kun Bélát lefestették. Harold Nicolson például azt írta róla, hogy „az arca egy bizonytalan és sértődött bűnöző arca volt”. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetjelentések után senki nem rökönyödhetett meg azon, hogy „a békekonferencia határozataira erős hatást gyakorolt a félelem, hogy a bolsevizmus megfertőzheti Nyugat-Európát”. Párizsban és Londonban – ahol mellesleg szólván már évek óta ott lobbizott Franjo Supilo és Ante Trumbic a Magyarországtól elszakadó, független Horvátországért, valamint Tomás Masaryk egy független Csehország érdekében – még az osztrákokhoz is „jól viszonyultak” a szövetségesek, olvassuk Cartledge könyvében, mert „Magyarországtól eltérően nem piszkították be az irkájukat egy kommunista rendszer létrehozásával”.
Tiszta irkájának köszönhette hát hazánk háborús szövetségese, Ausztria, hogy megkapta Nyugat-Magyarország egyik jelentős mezőgazdasági területét a békekonferencia döntése értelmében. Az olyan reálpolitikusok persze, mint amilyen David Lloyd George brit miniszterelnök is volt, a magyarországi kommünről kapott ijesztő jelentések ellenére sem hallgatta el azt a meggyőződését, hogy „sohasem lesz béke Délkelet-Európában, ha minden most születő kis állam határain belül nagy tömegű magyar irredenta fog élni”. Szavait azonban Párizsban – írja Cartledge – gyakorlatilag semmibe vették. A franciák ekkor már egyébként is másra ügyeltek, azzal hitegették a magyarokat, hogy ha a magyar gazdasági életben előnyökhöz jutnak, a francia kormány támogatni fogja a békeszerződés revíziójára vonatkozó magyar kéréseket. És magyar részről – olvassuk az Officina szomorú-szép kiadványában – hajlandóság mutatkozott „bérbe adni a franciáknak az egész magyar vasúthálózatot… Abba is belementek volna, hogy a franciák ellenőrizzék a Magyar Hitelbankot, amelynek a kezében volt több vezető iparvállalat részvényeinek többsége.”
„A magyarok rendkívüli módon hajlanak arra – írja Cartledge, aki, úgy tűnik, igen-igen jól ismer bennünket –, hogy elhiggyék azt, amire vágynak. Ez talán annak köszönhető, hogy történelmük oly sok fordulópontján hihetetlennek tűnt, hogy a helyzet még rosszabbra is fordulhat.” Majd pedig újra meg újra megismétli azt a nézetét, amelyet magyarul Megmaradni címmel közreadott történelemkönyve zárókövének is megtett: a magyarok erőssége a túlélés és a talpra állás.
No igen, ma is ebben reménykedünk.
(Bryan Cartledge: Trianon egy angol szemével. Officina ’96 Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 3250 forint)