Csite megkóstolta
Fritsch Pince – Syrah, 2006. Bordó színű, elsőre füstös-áfonyás illatú bor, amely a levegőzés hatására kezd kitárulkozni. Elsőként hűvös, kapros illat, majd lilaakácosan buja, egzotikus fűszeresség, aztán keserű csoki. Igazi illatorgia. A korty lendületes, jó savú, nem túlbonyolított bor, nincsenek mélységei, de kellően aromagazdag, zamatos, jó ivású. Ízét a szegfűszeges, őszibarackos ízre emlékeztető jegyeken kívül a cseresznyelekváros hatás uralja. Mellette kávés kesernye, fanyarság, néha talán túlzó érzetű, de még tolerálható. Lecsengése közepesen hosszú, primőrgyümölcs-ízzel.
Hogy 1946-tól a rendszerváltásig mennyi minden nem történt meg a villányi borvidéken, azt az erőteljes centralizáltság is híven illusztrálja. Avagy hol vannak a kisharsányi, nagyharsányi, netán máriagyűdi sztárborászok? Ezek a települések ugyanis egytől egyig kiváló termőhelyek, egymástól jól megkülönböztethető borbéli jellemzőket adva teszik változatossá a vidék kínálatát. Miként Hegyalja sem pusztán Tokaj városát jelenti, hiszen ott van Mád, Tállya, Tarcal meg a többi borfellegvár. A Hegyaljára tartó borturista számára nincs abban semmi különös, ha Tokajba esetleg be sem teszi a lábát, merthogy épp Erdőbénye zamatát kutatja, míg azok, akik a villányi borvidékre tartanak, szinte kizárólag a dél-baranyai kisvárost keresik fel. Jobb híján. Mert aki a villányi borvidéken adja borászkodásra a fejét, az Villányban fektet be. Így aztán a borturista hiába keres pincejáró alkalmakat Villányon kívül, ott legfeljebb – kevés kivétellel – csak hatalmas szőlőket, jókora munkagéptelephelyeket talál. Ettől függetlenül élvezhetjük a táj szépségét. Az ugyanis lenyűgöző.
Horváth Sándorhoz, a 33 éves villányi borászhoz tartunk, ám mivel idejekorán érkeznénk, hirtelen ötlettől vezérelve lekanyarodunk a főútról a Villánytól úgy tíz kilométerre lévő Kisharsány felé. Megcélozzuk a falucska fölötti dombokat, találomra indulva a szőlők közé. A Szársomlyót észak felől kerülgetjük, szinte valószerűtlen a látvány, ahogy az égtől a földig „lógnak” a szőlősorok.
Házigazdánkra mondják, hogy az ilyen kedélyű embert az Isten is borásznak teremtette, víg társaságok motorjának. Alig tud szabadulni a lépten-nyomon megjelenő barátoktól, végül azért csak magunkra maradunk a pincében.
– Majd kóstolunk palackozottat is, de nálunk nem az a jellemző – magyarázza Horváth Sándor, miközben gondosan ellenőrzi a lopó tisztaságát. Az eredményt elégedett fejbólintással nyugtázza, és már kapaszkodik is az egyik hordó fölé. Sötét oportó kúszik fel az üveglopó szárán, aztán sercen a poharunkba. – Nem mondom, a palackozott borért többet lehet kérni, már amennyiben sikerül eladni – folytatja a gazda, majd a hordók sora felé int: – Palackonként úgy kétszáz forintom állna göngyölegben, amit vagy megfizet a turista, vagy nem. Nem beszélve arról, hogy folyóborként, helyben értékesítve itt marad az árrés, nem a kereskedőnél.
– A folyóbort is el kell adni, bár Villányban talán könnyebb, mint máshol. Egyébként milyen a vendégkör? Külföldiek, magyarok?
– Szerintem a villányi turisták zöme pesti. Amúgy meg nem érdemes másra alapozni, mint a belföldi turizmusra. A mostani idők alaposan megkurtították a vásárlóerőt, így aztán kénytelenek voltunk valamennyi bort palackozni. Azért nagy tömegre ne gondoljon, mindössze néhány száz palackról van szó.
– És mennyi fogy folyóborban?
– Úgy ötszáz hektó borunk van évente, hét hektárról. Persze nem ennyivel kezdtük, fél hektárunk volt, amikor 2000-ben kényszervállalkozó lettem.
– Kényszervállalkozó borászt eddig még nem láttunk…
– Pedig vannak bőven, higgye el. Kétezerben életbe lépett a bortörvény, és választanom kellett: vagy őstermelő leszek, vagy vállalkozóként folytatom. Miután eldőlt, hogy én már csak maradok életem hátralévő részében a szőlőben-pincében, vállalkozónak kellett lennem. Hobbiként kezdtem, húszévesen, munka mellett. Buszsofőr voltam a Volánnál. Persze otthagytam a kormánykereket, mert ahogy nőttünk, egyre kevesebb időt adott a szőlő másra. De nekem ez tetszik. Még akkor is, ha napi tizenkét órát kell dolgozni. Az őszi hónapokban meg jó, ha éjjel kettőkor ágyba jutok.
– Mit lehet addig csinálni?
– Hát például csömöszölni. Vagyis erjedés alatt a szőlőt macerálni. Nappal kétóránként, éjszaka ötóránként nyomkodjuk lefelé a törkölykalapot. Nálunk gépesített pincetechnológiát ne is keressen, nem csak gazdasági kényszerből vagyok híve a természetes, esetleg évszázados eljárásoknak. Adalékokat, csodaszereket azok használnak, akiknek sietős a dolguk, akiknél sorban állnak a hitelezők. Egyébként az idő sok mindent megold. Mi szerencsére megadjuk a bornak azt az időt, amire szüksége van. De ha már a természetes eljárásoknál tartunk: ott van például a sározás. Amikor az erjedés lement, egy vékony agyagos sárréteggel bevonom a törkölykalapot. Ez azután néhány hétig így marad, miközben alul egy csomó fontos folyamat lezajlik. Szinte kész bort ereszthetek le a sár alól a hordókba, megspórolva a fejtéseket, mert az elhalt élesztők és egyéb nem kellő dolgok fent maradnak a kádban. Emellett a sárréteg megvéd a fertőzésektől, muslicáktól is. Szóval nagy találmány, higgye el, az elődeink nem voltak buta emberek, annyi szent!
– És mindezt sofőrködés mellett tanulta?
– Meg menet közben. Boldogult apósomtól és a feleségem nagybácsijától tanultam szinte mindent. A nagybácsi mellesleg a villányi téesz pincemestere volt. Azért természetesen becsületből elvégeztem a villányi szakiskolát is, úgyhogy papíron nem vagyok már amatőr. Na, de most azt mondom: nézzük meg a szőlőt!
Tizenöt éves japán kisbuszba ülünk. Kívülről az ember el sem hinné, hogy ebben a járgányban két ember elfér egymás mellett. Elfér. Méghozzá tűrhető kényelemben. Sándor nagy rajongással beszél a kocsiról, miközben a Villány feletti szőlők felé zötyögünk.
– Imádom ezt a kis jószágot! Amit ez már kapott… de elpusztíthatatlan. Sajnos Magyarországra már réges-rég nem hozzák. Nagy kár. Azt szeretem benne a legjobban, hogy vígan befér a szőlősorok közé.
És tényleg. Vicces, ahogy a szőlőben autózunk. Ott, ahol rendesen legfeljebb egy rotációs kapa férne el.
– Ez itt cabernet franc – mondja Sándor. – Sokak szerint a világon sehol máshol nem nyújt annyit, mint Villányban. És ezt külföldi szaktekintélyek írták, vagyis nem hazabeszélek. Sőt akár meg is lehet szakítani. Ha gondolja, mutatok olyan szőlőt, ahol a gazda ezt teszi.
– Hogyhogy meg lehet szakítani?
– Akár húsz kilót is meg lehet termelni egy tőkén… Na, képzelheti azt a bort, amelyik ilyen ültetvényről lejön! Persze a pénz nagy úr.
Már vagy fél órája autózunk a Horváth-féle szőlőkben. Feltűnő, hogy az egyes fajták, telepítések meglehetősen messze vannak egymástól. Itt valóban jól jöhet egy szőlősorok között járó autó.
– Az tényleg feneség, hogy ennyire széttagolt a szőlőnk, de hát apránként vettük a területeket. Ezzel nem tudok már mit kezdeni. Sokat kell közlekednünk, hurcibálnunk. Korábban, amíg kiskönyvesekkel dolgoztattam, még rosszabb volt a helyzet: hoztam-vittem az embereket.
– Miért, ma kikkel dolgoztat?
– A metszést egyedül csinálom, azt másra nem merném bízni, azokra a munkákra pedig, amelyeket egyedül nem győznék, szerződést kötök egy társasággal. Nem kiskönyvezek én többet, az biztos. Napi egy-másfél órát töltöttem csak az adminisztrációval. Ráadásul sok volt a hanyagul végzett munka, mehettem az emberek után. Így most nincs vita: nem órabért fizetek, hanem tőkére kötünk megállapodást. Ha nem csinálják meg jól, az az ő bajuk. Amíg a munkát nem vettem át, addig nem kapják meg a pénzt.
– És a család?
– A család nálunk a feleségemet, a három és fél éves kisfiamat és az anyósomat jelenti. Vagyis férfimunkaerő egyelőre csak én vagyok. Feleségem, anyósom alaposan kiveszi a részét minden másból, ami nem fizikai munka. A pénzügyekkel, gazdasági dolgokkal szinte kizárólag az anyósom foglalkozik, hála istennek! A marketinghez sem értek. Ez egyébként annak idején ki is derült. Volt egy olyan cég, amelyik ünnepek táján rendszeresen tőlünk vette a bort. Évekig jártak vissza hozzánk, mígnem egyszer csak eltűntek. Ahogy később hallottam, becserkészte őket egy borügynök. Odamegy, odaviszi a kóstolót, és kiszállítja a bort. A cégvezetésnek a lábát sem kell kitennie az irodaházból. Szóval nem elég arra várni, hogy bekopogtasson a fogyasztó. A jó bornak igenis kell cégér.
