Gyomorszájon

Ha egy héttel ezelőtt megkérdi tőlem valaki, hogy mi a jobb, egy ügynöklista vagy egy jól irányozott rúgás a gyomorra, valószínűleg az ügynöklistára szavazok. Ma már nem vagyok ebben biztos. Ma már semmiben nem vagyok biztos, már ami az ügynöklisták hasznát vagy kárát illeti. Most, hogy az ’56-os Intézet kedves ajándékát a markunkba nyomta, úgy, hogy a súlyától majd leszakad a kezünk, az egész újratemetés hangulata is más megvilágításba kerül. Akkori családom fájdalmasan érintett volt ’56-tal kapcsolatban, kérték, hogy ne menjünk ki a Hősök terére, nem lehet tudni, mi lesz. A munkahelyemen mindenki hallgatott, és zavartan nézett félre. Nem tudtuk egymásról, ki megy ki, ki marad. Legtöbben maradtak, a suttogó propaganda ott tartott, hogy az eseményt végig filmezni fogják, és onnan azonosítják be az arcokat a későbbiekben várható megtorláshoz.
Jól emlékszem arra a napra. Az őrületes hőségre, a hatalmas tömegre tiszta feketében, a ravatalokra, a névsorra, amelyet felváltva olvastak a színészek, a virágok és koszorúk dömpingjére, a kandeláberek füstjére és viaszos szagukra. Meg arra is, hogy egy borzas fekete fiú kiállt a lépcsőre, és beszédében elküldte az oroszokat… haza. Akkor úgy éreztem, hogy a rendőrség azonnal megjelenik, és bilincsben viszi el a hadaró kicsodát is? Ott hallottam először azt a nevet, hogy Orbán Viktor.
Elképedve olvasom, hogy 181 besúgó őrködött felettünk, nehogy elragadtassuk magunkat, és azt mondjuk a hatalomnak, hogy takarodjatok. Jó munkát végeztek, azóta sem mondtuk, viszont húsz év sem elég ahhoz, hogy megtudjuk, ki mindenkit szerveztek be közeli barátink és távoli ismerőseink közül. Amikor az egyik, ma már nagymenő kollégám nevét megláttam, eszembe jutott, hogy annak idején milyen fölényesen oktatott, miként kell egy demokratának hozzá hasonlóan helyesen gondolkodnia. Csak szégyenkeztem provincializmusomon, és tátottam a számat. A másik munkatársam makulátlan mártíriummal viselte üldöztetését, rajongóinak ő volt a becsület és a tisztaság etalonja. A hajdani tévés vezetőn nem csodálkozom. Ma is lendületesen ostorozza a hitványakat, a gyávákat és az elhajlókat. Vicces.
Jobb lett volna ezt az egészet már húsz évvel ezelőtt elrendezni. Akkor egy üveg bor mellett egy őszinte bocsánatkéréssel rég lezárhattuk volna az egész ügynökdolgot. Akikről írtam, ennyit érnek. A gyomorszájon rúgást akkor kapod, amikor családi barátod nevét látod a listára nyomtatva. Először el sem akarod hinni. Ő lenne az? Akivel együtt ebédeltél, egy asztalnál dolgoztál, együtt jártál sörözni, mozizni? Aki a családod barátja volt, akinek apját, anyját, feleségeit, gyerekeit, azok problémáit, legbelsőbb magánéletét is évekig láttad, hallgattad, segítetted? Ő meg a tiédet? Akit vagányságáért, vakmerőségéért, könnyedén barátkozó stílusáért annyian szerettek? Többek közt az a kis társaság, akivel együtt szidtuk a Kádár-rendszert, a bürokráciát, a kelet-európai tunya gondolkodást, az emberi butaságot meg az oroszokat? Mulatságos volt, amikor felállította a sakktáblát, és magával játszotta a partikat. Ő volt a fekete és a fehér is. Szerette a macskákat, neki is volt egy, a „Kedves elvtársak”. A rendszerváltás után dolgoztunk még együtt, majd elsodródtunk egymástól. Mostanában ritkán hallottam felőle. Már nem tudom, hogy ez a véletlen műve, vagy addig sem a barátság tartott össze minket, hanem valami más. Olyasmi, amire gondolni sem szeretnék, de úgy esik, mint egy hasba rúgás, és mindent megkérdőjelez.
Mikor jön a következő lista, és hány barátnak hitt valaki lesz rajta?