Bohumil Dolezal 1940. január 17-én született Prágában. A Károly Egyetemen szerzett diplomát 1962-ben, majd több írása jelent meg betiltott ellenzéki lapokban. Technikusként, programozóként dolgozott, aláírta a Charta 77-et, s a csehszlovákiai Helsinki Bizottság egyik alapítója lett. 1989-ben parlamenti képviselőnek választották, 1992–93-ban Václav Klaus akkori kormányfő (ma köztársasági elnök) főtanácsadójaként dolgozott. Miután politikai nézeteltéréseik keletkeztek, politikatudományt tanított a Károly Egyetemen. A cseh–német és a cseh–magyar együttműködés ismert támogatója, jól beszél magyarul is, jelenleg a Lidové Noviny című konzervatív lap rendszeres szerzője. Ideje nagy részét Prágában s a cseh fővárostól mintegy 60 kilométerre fekvő Vrsicében tölti.
A magyar–cseh–szlovák kapcsolatokat nem kevés feszültség terheli a mai napig. Miként gondolnak ma Prágában a magyarokra?
– Magyarország most nagyon távol van innen. Igazából nincs semmiféle rokon- vagy ellenszenv a csehekben, inkább arról van szó, hogy a közös határ megszűnésével a közösség érzése is megszűnt. Kevesen utaznak Magyarországra, az itteniek inkább Nyugat-Európát, Horvátországot preferálják. Vagyis nincs igazából semmilyen erős kapcsolat. A történelmi problémákat az emberek jórészt elfelejtették, illetve nem foglalkoznak velük. Amikor a gazdasági válság kipattanásakor egyesek egy térségként próbálták kezelni Csehországot és Magyarországot, ez Prágában nagy visszatetszést keltett. A recesszió ugyanis itt sokkal kevésbé éreztette hatását. Ilyen értelemben érezhető egyfajta lenézés a csehek részéről, amivel én persze nem értek egyet.
– Mégis mit tett Csehország másként, miből fakad ez a különbség?
– A rendszerváltozás idején az akkori Csehszlovákiának nem voltak jelentősebb adósságai. Václav Klaus miniszterelnökként szintén óvatosan bánt a pénzzel, nem keletkezett hiány. Majd jött a szociáldemokrata Milos Zeman, aki megváltoztatta kissé az irányt, de komolyabb pénzügyi problémák akkor sem jelentkeztek. Vagyis a startpozíció jobb volt, mint Magyarországon. A gazdasági visszaesés hatásait azonban nehéz megítélni, mindenesetre Csehország egyik fő termelési ágának, az autóiparnak a jövőjére biztosan hatással lesz.
– A magyar társadalom jelentős részét mégiscsak foglalkoztatják bizonyos történelmi kérdések, s bizony furcsa látni, hogy Prágában a mai napig milyen kultusza van például Benesnek…
– Tíz évvel ezelőtt jobb volt a helyzet, már ami a múlt kibeszélhetőséget illeti. A hivatalos cseh doktrína ma már a következő: amit 1945-ben a csehek a magyarokkal és a szudétanémetekkel tettek, természetesen nem szép dolog, de csak következménye volt a németek háborús cselekedeteinek. Olyan lépés volt – vélik –, amelyet mindenki más megtett volna vagy meg is tett ebben az időszakban. Tehát ez a helyzet a dekrétumokkal. A jövőbe kell nézni, a múlttal nem kell foglalkozni – ezt mondják. Klaus fogalmazott úgy, nem jó olyan autót vezetni, amelyen a visszapillantó tükör nagyobb, mint a szélvédő. A magyarkérdést Prága szerint Pozsony örökölte meg, arra pedig nem gondolnak, hogy a történtekért hetven százalékban éppen a csehek felelősek s csak harmincban a szlovákok. A sajtó ugyanakkor nemrég foglalkozott egy üggyel, amely az egykori cseh rendőrök bűnösségét feszegeti. Prágától mintegy nyolcvan kilométerre északnyugatra, a német határ közelében felleltek egy helyet, ahol nyolcszáz németet gyilkoltak le. Köztük volt néhány 12–15 éves gyerek is, akik valószínűleg menekülni próbáltak a lágerből. Az átlag cseh újságolvasó nem szívesen szembesül az ilyen cikkekkel, hiszen az itteni emberekben az él, hogy mi mindig igazságosak voltunk. 1946-ban hoztak egy olyan törvényt, miszerint létezik igazságos megtorlás, s aki ilyet követett el, akár a háború után is, az nem vádolható bűncselekménnyel.
– Vagyis a háborús bűnök nagy részéért soha senkit nem számoltattak el…
– A gyilkosságokat igazságos megtorlásként értelmezték. A tettesek egy részének persze ismert a neve, de többségük már meg is halt. Ám legalább írni, olvasni kell erről. A csehek többsége már sejti, hogy gyanús dolgok történtek, ezért inkább nem is akar többet tudni.
– Miként értelmezi a cseh közvélemény az egyes szlovák politikusok által rendszeresen tett magyarellenes kirohanásokat?
– Nem mondanám, hogy a kérdés az érdeklődés középpontjában áll, de az újságok azért röviden mindig beszámolnak az eseményekről. A cseh és szlovák föderáció szétválása óta Prága és Pozsony viszonya elég jó, s ez meghatározza a vélekedést. Inkább a szlovák közvélemény liberális vonalának adnak hangot, így ha nem is túlzóan, de inkább szlovákpárti álláspont érezhető. Ján Slota mindazonáltal senkinek sem szimpatikus Csehországban, s azt sem hiszem, hogy Robert Ficót sokan támogatnák.
– De vajon érzik-e annak a súlyát, hogy Európa közepén a huszonegyedik században bizonyos erők megkérdőjelezik egy nemzeti kisebbség jogait, sőt akár létét is?
– Nem gondolnak erre valódi problémaként, a cseh közvélemény számára ez lezárt kérdés. Az én álláspontom szerint a magyarok skizofrén helyzetben vannak Szlovákiában. Egyrészt a magyar nemzet részének tartják magukat, ami nem folklór, hanem öszszetartozást jelent, másrészt a Szlovák Köztársaság polgárai, ami ugyancsak jelentős politikai kötődés. Az egyik kötődés sem szüntethető meg testi erőszak nélkül, amit senki sem kíván. A szlovákiai magyarok nem önként választották ezt a skizofrén helyzetet, ebbe úgymond belepottyantak. A helyzet kialakulásához ugyanakkor nagyban hozzájárult a háború előtti cseh politikusok indolenciája, a prágai politikának azonban ma sem lehetősége, sem kedve nincs ezzel foglalkozni. Ennek azonban nem kellene megakadályoznia az értelmiségieket abban, hogy nyíltan beszéljenek a problémáról, és főleg támogassák azon szlovák kollégáikat, akik magyar polgártársaikkal a kölcsönös megértésért fáradoznak.
– Az utóbbi hónapok régen nem látott politikai bizonytalanságot hoztak Budapesten és Prágában is. Milyen hasonlóságokat és különbségeket lát a magyarországi és a csehországi események alakulásában?
– Mindkét országban hatalmas a feszültség a két fő politikai mező között. Mintha Carl von Clausewitz visszájára fordított definíciója érvényesülne, miszerint a politika a háború folytatása más eszközökkel. Nálunk három-négy évvel ezelőtt még nem volt enynyire drámai a helyzet. Ám az, hogy a baloldali ellenzék éppen az uniós elnökség közepén döntötte meg a kormányt, nagyon kellemetlen. Eddig egy kívülállónak úgy tűnhetett, viszonylag normálisan mennek a dolgok, ez az eset viszont szégyent hozott ránk. Az átmeneti kormányunk teljesen tehetetlen, semmilyen esélye sincs, hogy eredményeket érjen el. Viszont most már biztos, hogy október 10–11-én parlamenti választások lesznek nálunk, technikai okok miatt ez volt a legkorábbi lehetséges időpont.
– Az utak szélén látható plakátokat elnézve az egymást lejárató módszerekből itt sincs hiány…
– Az EP-választás kampányában sem játszott semmilyen szerepet az, hogy mi fog történni Brüszszelben. A fő probléma nálunk az egészségpolitikával volt, azzal például, hogy a jobboldali ODS-kormány bevezette a vizitdíjat. Érdekes, hogy Magyarországon éppen a szocialisták és főként a balliberálisok támogatták ugyanezt, s a konzervatívok ellenezték.
– Már csak ezért is nehéz a pártok jobb- vagy baloldaliságát értelmezni. Ön szerint nem meghaladottak az ilyen jellegű besorolások?
– Csehországban szinte minden értelmiségi olvasta Friedrich von Hayeket, s ismeri az elméletet, miszerint az újkori történelem a szocializmus és a kapitalizmus háborúja. Ez persze kissé túlzott megállapítás, de tény, hogy nálunk is óriási feszültség uralkodik a két oldal között. Csehországban például nincs olyan párt, amelyik azt mondaná magáról, hogy tisztán liberális. A jobboldali ODS konzervatív-liberális, a szociáldemokraták egyértelműen szocialisták. A kereszténydemokraták középpártként értelmezik magukat, ám a cseh nép ateista, ezért sokan reakciósnak nevezik s a jobboldalra sorolják őket. A zöldek eredetileg fundamentalista kis pártba tömörültek, aztán Havel volt elnök balliberális irányba pozicionálta őket, megszerezve a lakosság öt–nyolc százalékának a támogatását. És a múlt pártjaként itt vannak még a klasszikus kommunisták, ez nem túl erős párt, de akadályozza az értelmes koalíciók létrejöttét.
– Ezek szerint Csehországban az egykori kommunistákból nem lettek nagykapitalisták?
– Nálunk más a helyzet, mint Magyarországon. A gazdaságot leginkább meghatározó személyek többnyire fiatalok, semmi közük az egykori rendszerhez. A vállalkozók első nemzedékében persze voltak kommunisták is, de régen megbuktak. A cseh gazdaság szereplői nem kapcsolódnak a politikához, még ha sejteni lehet is, ki kivel szimpatizál.
– Vagyis nem fonódott össze a gazdaság és a politika, szemben a magyar helyzettel?
– Úgy gondolom, hogy míg a fordulat után Magyarországon sokan a politika átalakításán dolgoztak, addig bizonyos erők, leginkább a szocialistákra gondolok, ennek árnyékában az egész gazdaságot a saját zsebükbe privatizálták. Így van, vagy nem?
– Érdekes, ezt ön Prágából így látja, míg odahaza épp a legjobban kifosztottak nem veszik észre, hogy becsapták őket…
– Nem értem, miért van így. Nálunk a kommunisták kis pártként léteznek tovább, de politikai szinten megmaradtak monolit tömbnek. És nem hódítottak teret a gazdaságban, nem is keveredtek semmilyen pszeudoliberális iránnyal. Nálunk nincs olyan, hogy posztkommunista.
– Milyenek a kommunisták erőtartalékai? Elképzelhető-e, hogy a ’89 előtti rendszer vezető kiszolgálói fontos pozícióba kerüljenek?
– A cseh kommunista párt igazi sztálinista párt. Azt mondják, tudják, hogy a múlt nem volt ideális, de nem is volt minden rossz. A szociáldemokraták hajlandók tárgyalni velük, de nem kötnek koalíciót. Még Jiri Paroubek, a szocdemek vezetője is az egyeztetések feltételéül szabta, hogy határvonalat húzzanak a múlt és a jelen közé, így aztán a régi vezető funkcionáriusok a rendszerváltozást követően Csehországban nem jutottak semmilyen fontosabb szerephez. Mindannyian eltűntek. A kommunista pártnak egymillió tagja volt egykor, most talán ennek tizede, a szavazóbázisuk ennél valamivel nagyobb. A cseh szociáldemokraták bírálják a kommunista bűnöket, s az EU, valamint a NATO kérdésében sem értenek egyet a szélsőballal. Igaz, fontos dolgokban azért megpróbálják megnyerni a támogatásukat.
– A jobboldal ezt kihasználva nem rémisztgeti a társadalmat szélsőbaloldali veszéllyel?
– Ennek nem lenne hatása az emberekre. Nem annyira antikommunista a hangulat, sokkal inkább szkeptikusak, közömbösek a csehek.
– Mi a helyzet a rasszizmussal, vádolja-e bármelyik jelentős politikai erő szélsőségességgel a másikat?
– Vannak viszonylag nagy csehországi települések, ahol csak romák élnek. Többnyire önkormányzati tulajdonú házakban laknak, gyakran nem fizetik a költségeket, például az áram után. Az egyik nyugat-csehországi település ODS párti polgármestere aztán elrendelte, hogy vegyék el az állami támogatást a tartozások fejében. Ebből nagy viták kerekedtek, az ombudsman is tiltakozott, s diktatórikus módszerekkel vádolták az ODS-t. Valójában senki sem tudja, mit lehet tenni a romakérdéssel, ám aki határozott eszközökhöz nyúl, azt könnyen rasszizmussal vádolhatják.
– Akkor is kitört volna a botrány, ha a polgármester nem cigányokkal szemben lép fel?
– Ez a lépés természetesen nem a cigányok ellen irányult, hanem mindenki ellen, aki másra költi a segélyt. Az érintettek többsége azonban cigány. Nem biztos, hogy a polgármester jó megoldást választott, de a rasszizmus olcsó vád. Létezik egy kis cseh neofasiszta párt – amelyet a szocdemek és Topolánekék is be akartak tiltani –, ennek képviselői azok, akik leginkább meglovagolják a romakérdést, a tanácstalanságot, a pártokból való kiábrándultságot.
– Mint említette, egyértelműen liberális párt nincs Csehországban, holott a lakosság nagy része a felmérések szerint liberálisnak vallja magát. Akkor mit jelent a liberalizmus önöknél?
– Az igazi liberalizmus szerintem azon képességről szól, hogy a másikat komolyan tudom venni, meg tudom győzni arról, amit helyesnek tartok, s én is képes vagyok elismerni, hogy más területeken pedig neki van igaza. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindenkinek megvan a maga igaza, s hogy mindenben van valami igazság. A droglegalizálás, az abortusz, az eutanázia, a melegházasság Csehországban nem is annyira a liberalizmus, mint inkább a cinizmus kérdése. De fordítsuk meg a gondolatmenetet: engem nagyon meglepett, hogy Magyarországon az SZDSZ ennyire szoros sorsközösséget vállalt a tőle elvileg eltérő ideológiát valló szocialistákkal. Az olyan politikának, amely a rövid távú pártérdekeket tekinti a legfontosabbnak, mindig rossz vége lesz. Ez meg is látszik az SZDSZ-nek az európai parlamenti választásokon nyújtott teljesítményén.
