Huszonöt év börtön. Háborús bűntett elkövetése miatt 25 évi börtönbüntetésre ítélt tegnap egy nyugállományú boszniai szerb tábornokot a háborús bűnökkel foglalkozó szarajevói bíróság. Novak Djukicsot azért mondták ki bűnösnek, mert 1995 májusában parancsot adott az akkor már ENSZ-oltalom alatt álló Tuzla elleni tüzérségi támadásra. A közeli Ozren-hegyről kilőtt lövedékek egyike az észak-boszniai város központjában lévő, fiatalokkal teli téren csapódott be. Hetvenegy ember vesztette életét, mintegy százötvenen sebesültek meg a támadásban. Az áldozatok többsége 18 és 25 év közötti volt. Djukics 1992 és 1995 között a boszniai szerb hadsereg Tuzla környékén harcoló erőinek egyik parancsnoka volt. A délszláv háború után tábornokká léptették elő, és 2005-ös nyugdíjba vonulásáig a boszniai szerb hadsereg vezérkari főnökségén dolgozott. Két évvel ezelőtt tartóztatták le. (MTI)
Biden Javier Solanával, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjével érkezett Szarajevóba. Nem azért vitte magával, mintha saját látogatásának fényét akarta volna emelni, hanem éppen fordítva, Solana viszonylag gyakori bosznia-hercegovinai vizitjeinek jelentőségét akarta személyes támogatásával megnövelni. Az egykori Jugoszlávia szétesését legjobban megszenvedett ország ugyanis 11 évvel a háborút lezáró daytoni megállapodás megkötése után még mindig nem képes a saját lábára állni. A nemzetközi közösség minden jobbító szándéka, anyagi és eszmei támogatása ellenére a helyi politikusok torzsalkodásai útját állják a soknemzetiségű voltából adódóan bonyolult kormányzati és igazgatási modellje egyszerűsítésének, működőképessé tételének, következésképpen euroatlanti integrációjának. Az e célból elkezdett alkotmányreform nehézkesen halad. Egy-egy e cél irányába tett lépést időnként két másik követ, hátrafelé. Jóllehet a délszláv konfliktust kezdettől fogva befolyásoló Egyesült Államok és az események után kullogó EU egyáltalán nincs egy véleményen a helyzet javítására teendő lépéseket és főként a kívánatos vezetők személyét illetően, abban, úgy tűnik, egyetértenek, hogy a jelenlegiek bűne az egy helyben toporgás. Ez azonban csak részben igaz.
A boszniai háború döntetlenre végződött. A daytoni megállapodás nyomán felállt egy többnemzetiségű szövetségi állam, amelynek egyik tagja (entitása) a boszniai Szerb Köztársaság, színtiszta szerb nemzetállam, míg a másikban, a Bosnyák–horvát Föderációban összekényszerítették a bosnyákokat és a horvátokat, s amelyben az utóbbiak erősen kisebbségben vannak. Az ország de facto nemzetközi protektorátus. A nemzetközi közösség főképviselőjének – aki mindig európai politikus, csak a helyettese amerikai – gyakorlatilag teljhatalma van, végső esetben semmissé teheti a központi kormányzat és az entitások kormányzatainak döntéseit, menesztheti a nem megfelelőnek ítélt tisztségviselőket. A helyi politikának tehát igen csekély a mozgástere.
A két entitás között és a bosnyák–horvát entitáson belül valóban sok a civakodás, aminek oka elsősorban abban keresendő, hogy a külső erőkkel szemben nem érvényesíthető érdekeiket az államalkotó népek egymás rovására próbálják meg érvényesíteni. Az ebben főkolomposnak tekintett két politikus a bosnyák Haris Silajdzic, a Párt Bosznia-Hercegovináért (SBiH) első embere és a szerb Milorad Dodik, a legerősebb bosznia-hercegovinai szerb párt, a Független Szociáldemokraták Szövetségének (SNSD) elnöke. Előbbivel az Egyesült Államok már egy ideje nem áll szóba. A nyíltan szeparatista Dodik félreállítása pedig, úgy tűnik, Biden látogatása alkalmával döntetett el. Helyette a boszniai szerb politikában várhatóan Igor Radojicsics, a boszniai Szerb Köztársaság parlamentjének elnöke lesz a hangadó, a lényegben – mármint a boszniai Szerb Köztársaság Bosznia-Hercegovinából való kiválásának szorgalmazásában – változás nem várható. Még egy fontos személyi döntés tekinthető a magas rangú amerikai látogatás eredményének: a legerősebb bosnyák párt, a Demokratikus Akció Pártja (SDA) új elnökének személye. Biden figyelmeztetésére történt, hogy a május 26-án megtartott tisztújító közgyűlésen nem a sokkal esélyesebb, de szókimondó Bakir Izetbegovicot, a néhai Alija Izetbegovic elnök fiát (akiért az SNSD diszkréten lobbizott is, hiszen vele párban Dodik is „szalonképes” lehetett volna), még csak nem is Adnan Terzicet választották, aki miniszterelnökként eddig a legtöbbet tett Bosznia-Hercegovina euroatlanti integrációjának előmozdításáért, hanem a kezelhetőbbnek ítélt Sulejman Tihicet, holott az ő megválasztása, egy-két megkérdőjelezhető döntése miatt, a pártszakadás lehetőségét is felvetette.
Szakadásra ugyan nem került sor, mert a legyőzöttek egyértelműen kiálltak a párt egysége mellett. Lemondott viszont Nedzad Brankovic, a föderáció miniszterelnöke, akit Tihic korrupcióval gyanúsít, s vele együtt távozik a kormány. Ez a fejlemény lehetőséget ad a lapok újraosztására, elvileg akár arra is, hogy Tihic kiszorítsa a Silajdzic-féle pártot a kormányból. Koalíciós partnerekből azonban nincs nagy választék: vagy a Zlatko Lagumdzija vezette Szociáldemokrata Párt (SDPBiH), vagy több kisebb párt szövetsége. Ha Tihic az előbbi mellett dönt, Biden valószínűleg meg lesz elégedve, hiszen Lagumdzija a brit Munkáspárt erőteljes anyagi és erkölcsi támogatását élvezi, a saját pozícióját azonban féltenie kell tőle. Ha a kis pártokat választja, lényegesen labilisabb lesz a kormány helyzete. A Silajdzic-féle párt elleni akció azzal a veszéllyel is jár, hogy szövetségi szinten is megrendül a koalíció.
Ezek után már csak szónoki kérdés, hogy vajon tényleg csak a helyi politikusok felelősek a fontos döntések, reformok elmaradásáért, vagy talán az is, akinek kedvez az Európa egyik legszegényebb országában immár állandósult káosz. Washingtonnak mindenesetre a kezére játszik bizonyos, már George W. Bush elnöksége alatt is dédelgetett terveinek megvalósításában: a daytoni megállapodás egy újabb verziójának tető alá hozásában és egy amerikai különmegbízott kinevezésében, miután „bebizonyosodott”, hogy az EU nem tud megbirkózni feladatával. Ennek elfogadtatása Bosznia-Hercegovina és a világ közvéleményével könnyebb, ha a „rendcsinálás” szándékával történik. Vagyis az Obama-kormány politikája a Balkánon nem különbözik lényegesen elődjéétől. Maga az elnök más országokra, sőt kontinensekre függeszti tekintetét, Európát, de legfőképpen ezt a szögletét azokra hagyja, akik eddig is foglalkoztak vele.
