Köznapló

Május 29., péntek
Rég jártam a szent életű dervisnél, elindultam, hogy megnézzem a Gül Baba-türbét. Hiába mentem. A kapun tábla volt, a táblán felirat: Tatarozás miatt zárva. A szöveg magyar és angol nyelvű, számítógép nyomtatta, belebújtatták egy lefűzhető műanyag tasakba, s a kapura tűzték – felénk országszerte így szokás. (Olcsó és gagyi, mint annyi minden más.) Az ember nemigen érti, hogy törökül nincs kiírva, holott ez a zarándokhely a hithű török muzulmánoké. Híres és szeretett zarándokhely.
A térről belátni a türbe kertjébe. Munkának, tatarozásnak nyoma nincs. Egy koma sétafikál odabenn, ennyi a mozgás, semmi több. Köszönök, és kérdem, mikor nyitnak ki újra. Hát ő azt nem tudja.
Hangot hallok a hátam mögül, megszólít egy végvári vitéz külsejű ifjú. A bajsza és tartása szerint Balassi cimborája is lehetne. Ne hallgasson rá, mondja. Közelebb lép, bizalmas titokként súgja: január elsején csukták be, és azóta egy szalmaszálat nem tettek keresztbe. Jönnek a buszok, kiszállnak a zarándokok, hónuk alatt imaszőnyeg, és csak állnak, pislognak, nem értik.
Én értem, bár némiképp röstellem. Pedig nem nekem kéne. Mindaz, ami az emlékhellyel történt megépítése óta, a magyar főváros és a magyar kultúra szégyene. Lehet mentegetni, hogy Buda visszafoglalása után a lerombolt derviskolostor köveit a keresztény német polgárok bosszúból hordták szét, arra is van magyarázat, hogy a türbét a radikális jezsuiták barokk kápolnává alakították. Egyedül a közönyre nincs, holott a bektasi dervisrend legnevesebb szentjének sírhelyét ez rongálta leginkább.
Az ember egyszerűen nem érti: ha a magyar turizmus főemberei szünet nélkül azt lihegik, hogy olyan attrakció kell, amilyet máshol nem talál a külföldi, mert csak akkor marad, és akkor költi el nálunk azt a pénzt, ami nagyon kéne – ha ennyire tudják, miért nem törődnek a város historikus értékeivel?
Egy elmebeteg pár éve kitalálta a „roncsprogramot”. Jó példa rá – a sok roncsfilmen kívül – az Ybl-féle Várkert-bazár. Nem állítják helyre. Az lehet a cél, hogy helye legyen benne egy romkocsmának? Prágában a zsidó emlékeket megbecsülik, Budapesten bontják őket. Normálisak ezek?
Ugyanez történt a Gül Baba-türbével. Ráadásul folyton hazudnak róla. (Én az elhallgatást is annak veszem.)
Készült pár éve egy szánalmas leporelló. Selmeczi László, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója nem átallta katalógusnak nevezni. Egy hang sem volt benne arról, hogy a türbe hányatott sorsának a török kormány vetett véget 1885-ben. Pénzt adott, hogy hozzák rendbe, és Grill Lajos építőmester a munkát szépen elvégezte.
De semmi nem tart örökké.
Az első világháború után Gül Baba-kultúrkomité alakult nem titkolt céllal: épüljön iszlám központ a türbe mellett. 1934-ben el is készült Kismarty-Lechner Jenő terve (rajza Ágoston Gábor és Sudár Balázs kitűnő Gül Baba-könyvében látható). A kérelem eljutott Gömbösig. Napirendre tűzte az Iszlám Világkongresszus, minden készen állt, hogy kezdődjék az építés. Egyvalami hiányzott: a pénz. Aztán jött a második világháború, és az álmot maguk alá temették a romok.
Az ostrom pusztításait 1962-ben Pfannl Egon állította helyre, de méltóbb rekonstrukcióhoz újra csak a török kormány támogatása kellett. K. Pintér Tamás tervei alapján folyt a munka, és 2000 augusztusában avatták mindazt, amit mostanáig a Rózsadombon láthattunk. Oszlopcsarnokot, két kultikus díszkutat: a csesmét és a márvánnyal burkolt szelszebilt.
Hogy miért háborgok épp a Gül Baba-türbe bezárása miatt, mikor zárva tart a Kassák Múzeum is? A válasz egyszerű. A Gül Baba-türbe az iszlám világ legészakibb szent helye, keletről felénk nézve a legvonzóbb emlékhely a magyar fővárosban. Még sincs feltüntetve se a világhálón, se más helyen, hogy az emlékhelyet bezárták. Ez enyhén szólva is disznóság. (Nem mellesleg: a nyitva tartásról – az elvi nyitva tartásról – minden információs csatornán mást írnak. Csak a GPS-koordináták pontosak.)
Tanulság? Ne menjenek mostanában arrafelé! Amerre néz az ember, kosz, rozoga lépcsők, sitt, téglatörmelék – az egész környék cáfolja a Rózsadomb jó hírét. Még hogy Budapest világváros… Nem Európában, már Ázsiában sem lenne az.

Március 30., szombat
Ünnepeltünk. Százéves lett a marosi óvoda. Az utat rendőrök zárták le, emléktábla-avatás után a fúvószenekar mögött masíroztunk át a főtérre. A kultúrházban Bartha Tomi tartott bábelőadást, volt gyerekbüfé, a téren az óvónők jubileumi trikóban tanították a jövő magyarjait festésre, ragasztásra, fonásra és sok más egyébre. Minden óvodista narancsszín nyakkendőt kapott, érezze, mit jelent, ha valahová tartozik. A nyakkendő emlékeztetni fogja arra is, hogy részese az eltelt száz évnek – kicsi a nagyban, nagy a kicsiben: jó az aprók közt ünnepelni!
Én ilyenkor megilletődöm.
Hiszem és vallom, hogy az egyetemi tanár tudománya, elérhet bár egész Stockholmig, kaphat érte Nobel-díjat, nem vethető össze az óvónők és az elsős tanítónők tudományával. A professzor kész anyagot kap, az utóbbiak nyerset. Nyers minden emberjelölt, aki átlépi az óvodakaput, s nagy csoda, amit hatéves koráig csiszolnak rajta.
Nem azt mondom csodának, hogy a kis emberek sorba állnak, mikor az óvónő sorakozót vezényel. Hogy megtanulják a dalokat, a kiszámolóst, a táncot, a tornát, a festést meg sok mást. A nagy csoda – és erre óvoda nélkül feleannyi az esély –, mikor hazajön a gyerek, kézbe vesz egy botot, és nyújtogatja az ég felé.
– Mit csinálsz? – kérdi az apja.
– Arrébb akarom tolni a felhőt.
Erről van szó. Hogy ő még megpróbálja. Én már legfeljebb csak írásban. És úgy sem mindig sikerül.
Remélem, sok áldás van egy óvónő munkáján. Mindenesetre melléteszem a magunkét is ezen a napon.

Június 1., pünkösdhétfő
Beleborzongtam a hírbe: egy utasszállító gép 228 utassal az Atlanti-óceánba zuhant. Utaztam ilyen géppel Havannából Berlinbe ugyancsak viharban. Dobálta a gépet, mintha papírrepülő lett volna. Lekapcsolták a lámpákat, de így is láttam a stewardessek arcát. Sápadtak voltak, féltek. Nem mutathatták. Nyugtatniuk kellett a rémüldözőket.
Éreztük, ki vagyunk szolgáltatva az elemek erejének és kényének.
Lehet bízni a pilótában, lehet a gép tervezőiben, de igazán Istenben és kijelölt sorsában bízik ilyen órákban az ember. Eszébe juthat Csontváry, a tengeri vihar nem messze Gibraltártól, és a festő meggyőződése: hogy ha jött valamire, ha Isten szánt neki szerepet, megmarad. Ha meg nem, úgyis mindegy.
Lehet ilyesmibe kapaszkodni? Lehet.
Mi több, az ilyen kapaszkodó olyan erőt adhat, amely akár egy óriásgépet is megtarthat a viharban. A hánykódó hajón Csontváry ezzel a hittel csatolta magára festőszekrényét, majd megbékélve nyomban elaludt.
Nagy a lélek ereje. A Szentlélek ünnepén hogy is gondolhatnék másra?

Június 2., kedd
Nem vagyok tájékozott a Hobo nevű zenészt illetően. Csak annyit tudtam róla, hogy egy muzsikuscsapat az ő nevét viseli. De hogy mit énekel és hogyan, fogalmam se volt.
A minap a kezembe került egy videokazetta, Ady és József Attila verseit adják elő a szakma jelesei zenével kísérve. Köztük bukkant fel a Hobo nevű. Alig kezdett bele egy dalba, rögtön odakaptam a fejem: hamisan énekel. Különös.
Harminc éve a pályán van, 38 lemeze készült, és senki nem mondta neki a felvételek alatt: te, öreg, ebben a nótában megint falsot fogtál…
De hát miért mondta volna, amikor más szakmában is így megy.
Van egy bolygó irodalomtörténészünk, ha kamera elé ül, megállás nélkül Amerikáról fecseg, és mert gyakran ültetik oda, azt hinni, érti a dolgát. Ezek hatására próbálkoztam két könyvével is, de hiába volt az igyekezet, pár lap után kiderült, U.-nak az irodalom – amiből él – nem erőssége. Az érvényes rá, ami a 38 lemezes emberre: rossz a füle. Épp a lényeget nem hallja ki a művekből, melyekről írt vagy szólt bármikor.
Szemfényvesztők. Tehetségüknél nagyobb az ügyességük. Svádájukból élnek. Ám hátszél nélkül kevésre juthattak volna.
Az a kérdés, honnan fúj, ami fölemelte őket.

Június 3., szerda
Kerülöm a nyilvánosságot. Az arcomról van szó. Sok évembe került és kemény munkába, míg mai formájára kalapáltam. Nem szolgáltatom ki a maszatos arcúaknak. De nem csak erről van szó.
Ahol felnőttem, az olvasást henyélésnek, az írást hiábavalóságnak tartották. Állatorvosnak szántak otthon, és akkor sem bocsátották meg, hogy más irányba fordult az orrom, amikor a lapok már hoztak tőlem ezt-azt. Gyanakodva figyeltek, amikor közelebb settenkedett hozzám a halk járású siker. Ilyenkor az enyémek tekintetében kétely vibrált. Nehezen viseltem. Lehet, hogy nem is a nyilvánosságot kerülöm? Előlük bujkálok? De hisz már nem élnek. Az nem számít. Vannak holtak, akik élnek, és számosan élnek köztünk, akik már régen meghaltak.