Az elszámoltatás – élvezeti faktortól függetlenül – immár a köztársaság kulcskérdésévé lépett elő. Orbán Viktor megígérte – ha nem teljesíti, a nép azt fogja mondani: akkor teljesítse valaki más. Jelentkező van elég; bölcs és tapasztalt jelentkező annál kevesebb. Egyszerű dolgokat akar tudni az istenadta nemzet. Ki a felelős a konkrét kártételekben? Mikor és ki kötött nemzetközi szerződéseket parlamenti felhatalmazás nélkül az IMF-fel, az oroszokkal és másokkal?
Fokozódik az őrület. Botka László, aki szinte az érettségi után, úgyszólván dinasztikus alapon lett szocialista országgyűlési képviselő (volt idő, amikor a mamája Szolnokot, ő meg Szegedet igazgatta), szeretett pártjáról szólva a minap úgy fogalmazott, hogy „nemcsak szükségszerűségből vezetnek be megszorításokat, hanem még élvezik is, miközben kioktatják az embereket, hogy csak magukra számíthatnak, az államtól ne várjanak semmit”. Le a kalappal a fogalmazás tisztasága és korrektsége előtt; eltekintve persze a többes szám harmadik személytől: Botka ugyanis maga is szocialista részhalmaz. A lényeg azonban egyetlen szókapcsolaton van: hogy „még élvezik is”. Ez az élvezet kétségkívül történelmi gyökerekből táplálkozik: mindig az volt a benyomásom, hogy a hangzatos világmegváltó, világfelforgató eszmékkel takaródzó Rákosiék valójában élvezték a padláslesöprést, Kádárék meg a forradalom utáni véres megtorlást. Politikai szadisták voltak: a népsanyargatásra és a tömeges kivégzésekre élveztek, mint a nácik. Ez a mostani persze már gyengébb eresztés, haloványabb kommunista garnitúra: beérik a gumigolyóval, szemkilövéssel, elszórt pedagógiai célzatú testüregmotozással. (Ez utóbbi az élvezeti skálán kétségkívül már a perverziós sávban helyezkedik el.)
Azt most hagyjuk, hogy szükségszerűek-e a megszorítások (az utóbbi napok közgazdasági „újdonsága”, hogy az extraprofitot termelő, adóelkerülő multik tisztességes részvétele a közteherviselésben nemcsak a népsanyargató vagyonadót váltaná ki, de még talán az adósságszolgálatot is); a kioktatás viszont kétségtelen. Szokás ezt a kvázi koalíciós társ, az SZDSZ számlájára írni, akik még mindig a felsőbbrendű szürkeállomány hamis önmítoszában élnek – de egy kis lekezelő „népművelésért” az MSZP sem megy a szomszédba, legfeljebb a gyurcsányos falzettek helyett most bajnais hunyorgást kapunk hozzá körítésként. Hiába: nagy múlt, nagy élvezet.
A fokozódó őrület még szórakoztató is lenne, ha a (még mindig) kormányzó hölgyek és urak csupán magukat ásnák mind mélyebbre, nem pedig ezt a jobb sorsra érdemes országot is. Úgy tűnik: még mindig nem értik, hogy „game over”; nincs tovább. Lendvai elnök asszony például joggal bízhat abban, hogy nem kerül népbíróság elé (ők annak idején így intézték az elszámoltatást). De például Draskovics Tibor felháborodását már egyszerűen nem értem, amikor kikéri magának, hogy egy ellenzéki párt (az uniós választáson egyedül többséget szerzett Fidesz) megkéri őket, hogy arra a kis időre, ami Draskovicséknak még hátravan a hatalomban, tessenek már békén hagyni a polgári törvénykönyvet, továbbá hanyagolni mindennemű stratégiai döntést. Vajon hogy képzeli Draskovics a jövőt? Szabad elvonulással, büntetlenséggel, az összeharácsolt vagyon maradéktalan kimentésével Svájcba, Ciprusra vagy a világ túlfelére? Úgy elrendezgetnék a jogi környezetet is, hogy a hatályos paragrafusok szerint ne legyen terhükre róható a tudatos vagy mulasztásos országrontás… Hát nem. Majd szépen elő kell venni mindent, a jogi elévüléstől függetlenül is. Draskovics, a pénzügyminiszter. Draskovics, a kancelláriaminiszter. Draskovics, az igazságügy-miniszter. Bankügyek, miegymás. Lássa be: igazságtalan volna, ha egyedül az óvatlan Szilvásy vinné el a balhét, miközben Gyurcsány már éli világát, s felfedezte magának doktor House-t, végignézve a számára kiesett évadokat. (Félő, hogy nem a diagnosztikát tanulta volna el tőle, hanem a modort.)
Az elszámoltatás – élvezeti faktortól függetlenül – immár a köztársaság kulcskérdésévé lépett elő. Orbán Viktor megígérte – ha nem teljesíti, a nép azt fogja mondani: akkor teljesítse valaki más. Jelentkező van elég; bölcs és tapasztalt jelentkező annál kevesebb. Egyszerű dolgokat akar tudni az istenadta nemzet. Ki a felelős a konkrét kártételekben? Mikor és ki kötött nemzetközi szerződéseket parlamenti felhatalmazás nélkül (azaz az országlakók megkerülésével) az IMF-fel, az oroszokkal és másokkal? Mibe került ez nekünk, s mennyi hasznot hozott a szerződéseket nyélbe ütőknek? Mit tartalmaznak ezek a paktumok? Hány milliárd közpénz folyt ki a klientúrának hét év alatt? Hol van ez a pénz; s ha nincs meg, ki tüntette el? Személy szerint ki segítette közvetve vagy közvetlenül a hazug gyurcsányi kommunikációt, ami az országot a háború utáni legmélyebb erkölcsi válságba sodorta? Felelős-e személy szerint a rendőrséget kézi vezérlő Gyurcsány a nép megveretéséért? Mi a szerepe az ország leépítésében az SZDSZ-nek? Pontosan mennyi az országot tönkretevők magánvagyona, s miből származnak ezek a javak? Miért asszisztált az értelmiség egy jelentős része a demokrácia sárba tiprásához? És még folytathatnám napestig.
Nem lesz egyszerű a tényfeltárás, de időt és energiát kell szánni rá. Ha megint spongyát dobunk a múltra, mint húsz éve, akkor mindig a besúgók, tolvajok és gazemberek kerekednek felül. A magam részéről például ragaszkodnék Gergényi exfőrendőr utólagos lefokozásához és jövendő minimálnyugdíjához. Elvárom továbbá, hogy a kormányváltás után a gyurcsányi ideológusok egyikét se alkalmazza „szociális alapon” vagy egyéb indokkal szakértőként az állam. Elkeseredett, csalódott demokrataként van még néhány további kívánságom, de a hídon majd akkor kell átmenni, ha odaértünk.
Addig is tapicskoljunk az átmeneti állóvízben. Az őrület fokozódásaként a szocik a Fidesz nyakába akarják varrni Baka főbírójelölt titkos leszavazását, s a nyílt szavazástól azt remélik, hogy Orbánék majd jól lebuknak. Eddig mindig a szocik szavazták le Bakát, de a tények kevéssé számítanak. Ha a nyílt szavazáson Bakát megválasztja a parlament, az égvilágon semmi nem derül ki a korábbi leszavazók személyéről. Hiába, a szocialisták mindig is hadilábon álltak a formális logikával. (Ezért tart itt az ország.) Viszont lehetett maszatolni, megvádolni a nyerésre álló politikai vetélytársat, megpróbálni lehúzni maguk mellé a bűzlő mocsárba. Fogadni mertem volna arra is, hogy „spontán” megszületnek azok a publicisztikák is, amelyek a roppant ravasznak vélt stikli nyomán arról értekeznek, hogy lám, egyik párt sem különb a másiknál: egyik kutya, másik eb. Ám a porhintés ellenére mi ne feledkezzünk el az alapvető tényről: Baka főbírónak rengeteg feladata lesz az elszámoltatás jogállamhoz méltó kereteinek biztosításával. Ennek elodázására pedig a potenciális érintetteknek, úgy tetszik, semmi sem drága.
Egy bizonyos: a politikai bűnügyi hírek rovata a közeljövőben aligha marad üresen. Friss információ, hogy az UD Zrt.-s titkosszolgálati kiszivárogtatás (bizonyos jelek szerint rágalmazás) ügyében esetleg a vádlottak padjára ülhet Szilvásy mellé Dávid Ibolya és Herényi Károly is. Az aggodalom szorítja össze a szívünket, hogy ez esetben mi lesz a gazdátlanná váló MDF-fel – de Bokros Lajos minden bizonnyal olyan polihisztor tehetség, aki brüsszeli válságkezelése mellett fél kézzel képes elirányítani a pártot, ahol a jellemóriás Csapody Miklóson kívül a régi gárdából jószerivel nem maradt már senki. A karrieristákat, a süllyedő SZDSZ-ből átmenekülőket most nem számítom. Pedig igazán szép és felemelő pillanat volna a honi parlamentarizmus történetében, amikor a házelnök bejelentené: „Megadom a szót Magyar Bálintnak, az MDF vezérszónokának…”
Hogy a szakmai-etikai tőkéjét felélt politikai elit élvezi-e a végjátékot, az erősen kérdéses, bár a pornó esztétikája szerint ez volna a logikus. Az viszont fel sem merült bennük, hogy esetleg a nép is élvezhetné a demokráciát.
