Idén kettős emlékezést tartunk, hiszen ötvenegy éve végezték ki Nagy Imre miniszterelnököt, de húsz éve ezen a napon tettek százezrek tanúbizonyságot a Hősök terén az újratemetésen, hogy más, szabad rendszerben szeretnének élni. Kísérteties egyezés, hogy éppolyan csődhelyzetben van az ország, mint öt, illetve két évtizede. Van-e okunk ünnepelni a rendszerváltást?
– A szabadsághősökről való megemlékezés egyben ünnep. Helyettünk adták az életüket, levett kalappal kell belenéznünk a sírgödreikbe. Ilyenkor saját magáról és mindannyiunk sorsáról is kénytelen felelősebben gondolkodni az ember. Nagy Gáspár írta: Ezen a tenyérnyi anyaföldön kilombosodó kopjafaerdőben keressétek a maradék magyar szabadságot. Mikó Imre, a XIX. század híres erdélyi politikusa szerint a történelem nem mögöttünk van, hanem alattunk, azon állunk. Akkor viszont itt az idő, hogy valami tisztességes, stabil alapzatot tudjunk magunk alatt. A jelenlegi alapzat gyári hibás, megroggyant, mert a kellemetlen dolgokkal, hazugságokkal nem mertek szembenézni. A hatalom abban a hiszemben él, hogy mindez továbbra is megtartja az épületet. Nem tartja meg, és ezt a saját bőrünkön tapasztalhatjuk manapság, amikor ismét a csőd szélére vitte az országot ugyanaz a színjátszó társulat.
– Megérhetjük-e, hogy vége szakad Nagy Imréék és az 1956-os forradalom kisajátításának? Hogy akik ellenforradalomnak nevezték ’56-ot évtizedeken keresztül, azok tüntessék föl magukat szellemi örökösökként. Átlát-e ezen a szitán végre a társadalom többsége?
– Annak idején az MSZMP-be való belépésnek egyik kritériuma volt, hogy a jelentkező tagadja meg az 1956-os forradalmat, szóban és írásban. Az állampárt egész legitimációja erre épült. Akik most arra hivatkoznak, hogy ők mindig tisztelték Nagy Imre elveit, hazudnak. Ez a társaság azonban – amelyet Veres Péter szakszóval komprádorburzsoáziának hívott – nem lehet meg igazodási-nyelvcsapási pont nélkül. Így körömszakadtukig ragaszkodni fognak az álságos legendáikhoz. Az a pimasz állításuk, hogy szocialista megújulási kísérlet volt ötvenhat. Ha ez igaz, akkor aki eltaposta, az mi volt? Egy szocialista kísérletet milyen minőségében taposott el?
– Lehet, hogy elődpártjukat – s így értelemszerűen magukat is – fasisztának tartják, nemcsak a mindenkori jobboldalt.
– És ebből a szolgálatból máig jól élnek sokszor személyükben is ugyanazok. Ez olyan hazug ellentmondás, amely mérgezi az életünket. Annektálják, beolvasztják a történelmünket. Olyan ez, mint amikor a hóhér meséli el az áldozat gyerekeinek az apjuk múltját. Illyés Gyula azt mondta, hogy a rosszul megírt történelem visszajár, a meg sem írt viszont el sem megy.
– Miként lehet, hogy Nagy Imréék örökösei túlontúl megbocsátóak azzal az utódpárttal szemben, amely gyilkosa volt az ország miniszterelnökének?
– Talán itt is az a szelektív történelmi emlékezet a ludas, amit Sütő András kárhoztatott. A baloldal meg van fertőzve azzal a mozgalmi hagyománnyal, hogy csak arra emlékezik a valóságból, ami a pillanatnyi érdekeit szolgálja. Az élcsapatszemlélet nagy úr, és ez alól a rajta szocializálódott utódok sem tudják kivonni magukat.
– Volt még tavaly egy volt KISZ-csúcsvezető, aki már szintén volt kormányfő, aki a mártír miniszterelnök emlékművére szó szerint ráállt, és nyeglén azt kérdezte: Imre, te mit tennél most? De tényleg, mit szólna Nagy Imre ezekhez az emberekhez, akik a nevében beszélnek, pedig régebben az emlékét is megtiporták?
– Jól ismerte a kominternes mozgalmi közeget, a Szovjetunióban volt jó néhány évig, úgyhogy nem lepődne meg. Hasonlóan tragikus sorsú áldozat volt, mint Rajk László, csakhogy ő már nem hitte azt, hogy a pártot szolgálja. Nagy Imre nem ment bele, hogy maga ellen valljon. Valaki hallotta a jugoszláv nagykövetségen, amint félhangosan maga elé mondja: „Ezek engem meg fognak ölni”. Nem volt hajlandó beadni a derekát, és azt mondani, hogy Kádár János jogosan van hatalmon. Ezzel kimondta maga fölött a halálos ítéletet. Szomorúan látná, hogy akik jól éltek az életéből, most a halálából akarnak profitálni.
– Lehet, hogy ha Rajkot nem verik át annyira, Nagy Imre hiszékenyebb lett volna?
– Nem valószínű.. Ahogy elfogták, tudta, mi lesz a sorsa. Ebben a perben engem tanúként hallgattak meg, de rögtön láttam, hogy igazi kirakatperről van szó. Pedig nem közvetítette a rádió, mint a Mindszenty- és a Rajk-pert, ám filmezték, s a színpadias külsőségek, a bíró teátrális viselkedése egyértelműen erre utalt. Titkos kirakatper – ez teljesen új volt. Vida Ferenc a peranyagból tudta: nem lehetett semmi köze Nagy Imrének ahhoz, hogy mi Göncz Árpáddal az angol követségen keresztül Nyugatra juttattuk a kormányfő emlékiratainak utolsó példányát. Nem engedték meg neki még azt sem, hogy megvédelmezze magát a váddal szemben. – Ne arról beszéljen! – rivallt rá Vida, a vérbíró. Ezt nevezték igazságszolgáltatásnak.
– Aztán évtizedekig meg se lehetett nézni ezt a filmet. Még az úgynevezett rendszerváltás után is tizennyolc évnek kellett eltelnie, hogy levetítsék.
– A hatalom szempontjából használhatatlannak bizonyult még a másfél órásra vágott propagandaanyag is. Rájöttek, hogy az átlag néző szemével nézve inkább szánalmat, szimpátiát kelt, hiába manipulálták a tárgyalást. Már eleve az, ahogy az „Öreg” megjelent, végletesen lefogyva, mégis bátran a pribékek szemébe nézve. Meg aztán nyilvánvaló volt, hogy Kádárnak mint a forradalom alatti első számú pártvezérnek kellene másodrendű vádlottként szerepelnie. Kádár azonban árulása, erkölcsi halála árán váltotta meg az életét. Hóhér lett áldozat helyett. Nagy Imre viszont halálában bizonyította, hogy komolyan gondolt és tett mindent.
– Tragikusan magányosnak tűnik Nagy Imre a felvételeken.
– Teljesen magára maradt. Ráadásul egyedül volt jobboldali szociáldemokrata revizionista, ami a kommunizmus alatt üldözendő irányzat volt. Az Akadémia utcai pártközpontban már október 23-án halálos ellenségei uralkodtak, míg a tömegek elutasították a kommunizmust. Váltani tudott, és ez mutatja történelmi nagyságát. Az erősítette meg elhatározásában, hogy a gyerekek nem tették le a fegyvert még az ötödik felszólításra sem. Valami ott fordulhatott meg benne. Meggyőződésem, ha a kölykök fölülnek a rádióból sugárzott szirénhangoknak, hogy amnesztiát kaphatnak, csak kapituláljanak, ma nem lenne mire emlékeznünk. Onnan érzem, hogy ez volt számára a döntő, mert én is annak a hatására vállaltam a veszélyes küldetést, hogy egykori honvédtisztként láttam öcséimet és húgaimat hősként harcolni és elesni.
– Nagy Imre a bátor kiállással akadályozta meg, hogy meghamisítsák a történelmet, és kádárista reklámfilmet gyártsanak a tárgyalásból.
– A meggyilkolt kormányfő egyszer fordult meg a damaszkuszi úton, nem ingázott oda-vissza. Nyitott szemmel ment a halálba, holott számára is talán meglett volna az út a kivégzés elkerülésére, ha meghunyászkodik. Tanúvallomásomban magunk ellen beszéltem, s elmondtam, hogy ő nem lehetett felelős. Kiléptették mellém. Drukkoltam egy kicsit, mert nem tudhattam, azzal, hogy az „imperialisták” kezébe került a kézirata, nem „kavartam-e bele” a védekezésébe. De ő rám mosolygott, jelezve: ezzel mentettük meg a hitvallását. Ha nem kerül ki Nyugatra a memoár, a pártállam és az ÁVH azt hazudott volna, amit akar. Így nemcsak a saját erkölcsi hitele menekült meg, hanem a szabadságharcé is.
– A Rákosi-éra csődbe vitte a gazdaságot, a Kádár-rezsim is, s most ismét a tönk szélére sodorta az országot az utódpárt. Kicsit sok a párhuzamból. Mintha a baloldal a permanens forradalom mellett feltalálta volna a permanens csőd intézményét.
– Nagy Imre 1953-ban, első miniszterelnöksége idején rögtön vizsgálatot rendelt el, miként juthatott csődbe egy elvben racionális tervgazdaság úgy, hogy öt békeév alatt két év teljes nemzeti össztermékének megfelelő kárt okoztak. Rákosi kétszer, Kádár és csapata négyszer taszította csődbe az országot. Lehet tehát úgy is fogalmazni, hogy folyamatos volt az államcsőd, amit mindig kizárólag a néppel fizettettek meg. Erre mondta Bácskai Tamás közgazdász még 1986-ban: tömtük a pénzt a lyukakba, hogy fenntarthassuk a teljes csődöt. Mára ugyanazok ismét úgy eladósították az országot, mint még talán sosem. Mindent eladnak, s minden általuk elherdált fillért a népen akarnak utólag behajtani. Ez még Rákosiék „teljesítményét” is túlszárnyalja, de az alkotmány és a törvények alapján mindez nem maradhat következmények nélkül.
– Már a felvetésre is sikoltoznak, ha valaki a felelősségüket felveti a pénzek elsíbolásával kapcsolatban.
– Persze, hogy nem mernek vitázni, hiszen egyértelmű a felelősségük. A választási kampányban azonban, bármikor lesz, választ kell adniuk arra, hogy történhetett meg mindez. Hogy szegték meg esküjüket, alkotmányos kötelességüket.
– Sokan a titkosszolgálatok negatív szerepét is ott sejtik a rendszerváltás sikertelenségeinek hátterében.
– 1990-ben, amikor Göncz Árpád mellé kerültem, kiderült, hogy nemcsak az én irodám, hanem a köztársasági elnök szobája is tele van poloskákkal. Azt mondták, nem az a kérdés, hogy vannak-e, hanem az, hogy kinek szolgálnak. Ám nem tudták megmondani Göncznek sem, hogy kikhez továbbítanak a készülékek. Bibó Istvánt szinte le akarják járatni egy-egy mondásának idézgetésével. Azt a sarkalatos tételét azonban nem emlegetik a hatalmi baloldalon, ami úgy szól: demokrácia az, amelyben a nép nemcsak maga választja a vezetőit, de ha azok rosszak, el is kergetheti őket.
biciklibaleset
Versenybiciklivel hajtott a vesztébe a közel 90 éves áldozat
