Hat és fél órán át
A francia nyílt teniszbajnokságon az első férfitornát 1891-ben, az első nőit 1897-ben rendezték meg. A versenyen 1925-ig csak hazai teniszezők vehettek részt, illetve olyan külföldiek, akik valamelyik francia teniszklub tagjai voltak. A bajnokságra 1927-ig a Racing Club de France és a Stade Français füves pályáin került sor, a Roland Garros salakos pályáit 1928-ban fektették le. A férfiaknál legtöbbször a svéd Björn Borgnak (hatszor), a nőknél az amerikai Chris Evert-Loydnak (hétszer) sikerült nyernie Párizsban. A Roland Garros múzeumában az egyéni győztesek tablóján számunkra jóleső érzés felfedezni Asbóth József (1947) és az itt Zsuzsi Kormoczy néven futó Körmöczy Zsuzsa (1958) fényképét.
A párizsi Grand Slam-tornán a férfiak mérkőzései három, a nőkéi két nyert játszmáig tartanak, s mivel a döntő szettben nincs rövidítés, a leglassabb borításnak számító salakon gyakran fordulnak elő maratoni hosszúságú találkozók. A csúcsot két hazai játékos, Fabrice Santoro és Arnaud Clement 2004-es összecsapása tartja az első fordulóból: az éppen az idei tornán elköszönt Santoro 6 óra 33 perces meccsen kerekedett felül 6:4, 6:3, 6:7, 3:6, 16:14-re.
Szemvillanás alatt rászakad a Roland Garros arra, aki először nyer bebocsátást a tenisz e nyolchektáros szentélyébe. Az első katartikus élmény még ahhoz sem fogható, ami olimpián éri az embert. Mert amíg mondjuk Pekingben semmiképpen sem lehet összetéveszteni a Madárfészek stadiont és a Vizeskockát, itt, a Bois de Boulogne mellett elkerített zsebkendőnyi területen húsz teniszpálya sorakozik egymás szomszédságában álomszép környezetben. Jelen sorok írója töredelmesen bevallja, hogy amikor átesett az akkreditációs procedúrán, ugyanabban az épületben felment a második emeleti sajtóközpontba, majd kilépve a teraszra váratlanul egy gigantikus tál peremén találta magát, fogalma sem volt, hogy a három fő pálya melyikén van éppen.
A centerpálya volt, egészen pontosan a 14 845 fős befogadóképességű Philippe Chatrier stadion, de lehetett volna a Suzanne Lenglen vagy az 1-es számú is. A Roland Garroson – de feltehetően nincs ez másképpen Wimbledonban sem – időbe telik, amíg az első ízben idelátogatónak sikerül belaknia a helyszínt, kiismeri magát az útvonalakon és a csak akkreditációs kártyával igénybe vehető rejtekutakon, mert azok is akadnak. Kellenek is, különben gondban lennének a legnagyobb sztárok, akik itt tényleg testközelben vannak az autogramgyűjtést nagyüzemi szinten űző szurkolókkal. Roger Federer az első héten, amikor egy kisebb pályára kapott edzésidőt, alig tudott bejutni oda, mert a rá váró tömeg egyszerűen elállta a bejáratot…
A legnagyobb nyüzsgés az első napokban tapasztalható, amikor még telt házas a torna. A kimutatások szerint a Roland Garros ezekben a napokban Franciaország 113. legnépesebb városának számít, hozzávetőleg 45 ezer fős „lakossággal”, amelynek nagy része állandóan hömpölyög. Tudniillik roppant praktikusan úgynevezett sétálójegyeket is forgalomba hoznak, és ezekkel a tizenhét kisebb pálya mindegyikére be lehet menni; legalábbis akkor, ha ott éppen akad szabad hely a lelátón, a játékosak pedig két gém között szusszannak egyet. A sétálójegyek az első héten huszonegy euróba kerültek, vagyis megfizethetők voltak azok számára, akik idejében megvették őket, de a Philippe Chatrier-re is fel lehetett ülni negyvenegyért. A döntőkre szóló legdrágább belépőkért hivatalosan nyolcvanöt, a feketepiacon viszont, a kapukon kívül több száz eurót kértek.
Belül a pályákon elegáns piros zakós urak ügyelnek a rendre, legfőképpen arra, hogy a lelátókon játék közben ne legyen mozgolódás, és ezt gyakorlatilag mindenki fegyelmezetten tudomásul is veszi. De az idén történt egy feltűnő rendbontás. A hírhedt, de szerencsére teljesen ártalmatlan Jimmy Jump megannyi kaland után először a Roland Garrosra is „beugrott”. A rendezők szempontjából a lehető legrosszabbkor, a legnagyobb nézettségű meccsen, a férfi egyéni döntőjében tűnt fel a színen, amikor Federer 6:1, 2:1-re vezetett a svéd Robin Söderling ellen. A hivatásos berohanóember a svájci iránt érzett tisztelete jeléül pirosba öltözött, még a zoknija is ilyen színű volt, rajta fehér kereszttel. A tőle megszokott koreográfiával kedvenc csapata, a Barcelona mezét lobogtatva piros sapkát szeretett volna Federer fejére húzni, aki azonban elzárkózott az ötlettől. Később bevallotta, kicsit meg is szeppent, mert nem tudta, mire számítson. Ám a rövid üldözés után letepert Jimmy is aggódhat, mert tettéért Franciaországban akár egy év börtönt is kaphat.
A döntő persze nem róla szólt, hanem Federerről, aki 1 óra 55 perc alatt verte 6:1, 7:6 (7-1), 6:4-re Söderlinget, és így begyűjtötte tizennegyedik Grand Slam-trófeáját. Ezzel az örökranglistán utolérte az eddig egyedüliként éllovas amerikai Pete Samprast, továbbá a hatodik olyan játékos lett, akinek mind a négy GS-tornát sikerült legalább egyszer megnyernie. Ez korábban csak a brit Fred Perrynek (1933 és 1936 között), az amerikai Donald Budge-nak (1937–38), az ausztrál Roy Emersonnak (1961–67) és Rod Lavernek (1960–69), valamint az amerikai Andre Agassinak (1992–2003) jött össze. Federer ráadásul Párizsban három egymás után elbukott döntő után tudott győzni. 2006-ban, 2007-ben és 2008-ban is a spanyol Rafael Nadal ellen kapitulált (sőt 2005-ben az elődöntőben is), akit az idén éppen a meglepetésember, Söderling ejtett ki még a legjobb tizenhat között.
„Meglehet, ez pályafutásom legnagyobb győzelme, és már senki sem róhatja fel nekem, hogy a Roland Garroson nem tudok nyerni. Most már abszolút nincs rajtam semmiféle nyomás, a pályafutásom végéig nyugodtan, felszabadultan játszhatom. Varázslatos pillanat ez számomra” – fogalmazott a 27 éves svájci elérzékenyülten, örömében sírva fakadva. Emlékezetes, hogy az év elején Melbourne-ben is potyogtak a könnyei, csakhogy ott azért, mert elvesztette az Australian Open döntőjét Nadallal szemben…
Ami a mieinket illeti, nekik is akadtak varázslatos pillanataik, mi több, Szávay Ágnesnek a tizenhat közé jutásért játszott meccse a világranglistán harmadik, már hét Grand Slam-tornát megnyert Venus Williams ellen szűk másfél órás káprázat volt egyhuzamban. Reménységünk az első játszmában 6:0-lal mosta le a salakról a teniszsport legendáját, majd a második szett 6:4 lett a javára. A tavaly tavasszal a világranglistán már a 13. helyre is felkúszott soltvadkerti lány 2008 végére összezuhant, és a 2009-es esztendőt is így kezdte. Utána aztán némileg magára talált, de a Roland Garros előtt csak 31. volt a rangsorban. Sajnos az idősebb Williams nővér elbúcsúztatása után az igazi nagy esélyt elszalasztotta az előrelépésre, mert a nyolcaddöntőben nem bírt azzal a szlovák Dominika Cibulkovával (2:6, 4:6), akit eddig mind a négy találkozásuk alkalmával legyőzött. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Szávay a torna előtt elkapott egy vírust, a hét elején még antibiotikumokat szedett, és a Venus elleni meccse után újra megbetegedett. S ha a Cibulkovától elszenvedett veresége fájó is a számára, újra a top 30-ban van, a legfrissebb ranglistán a 29. helyen áll a neve. Czink Melinda pedig az 57., és pályafutása során most először került be a hatvanba. Ehhez az is kellett, hogy a második fordulóban nyomtatásban visszaadhatatlan izgalmak után kiverte Sybille Bammert (4:6, 6:3, 10:8). Már az eredmény is sejteti, hogy nem volt hétköznapi meccs, s valóban nem. A döntő szettben Czinknek volt három meccslabdája, 5:6-nál az osztrák lánynak egy, de végül mi örülhettünk.
S valami hasonlót remélve várjuk Wimbledont.