Rekonstrukciós kísérlet

Sok szó esett a magyarországi reneszánsz művészetről néhány hónappal ezelőtt, 2008-at ugyanis Hunyadi Mátyás királlyá választása ötszázadik évfordulója alkalmából reneszánsz évvé nyilvánították. A sok – és igen különböző színvonalú – rendezvény közül kiemelkedett a 4X a reneszánszról elnevezésű kiállítássorozat, azon belül is a Magyar Nemzeti Galéria Mátyás király öröksége: a gótikától a barokkig című tárlata. A bemutató főkurátora Mikó Árpád művészettörténész volt, ki nemcsak az egyike azoknak, akik a legtöbbet tudják ma a magyarországi reneszánszról, de aki igen különös szemszögből szemléli a több száz évet átfogó korszakot. Korábbi műveiben nagy figyelmet szentelt az erdélyi reneszánsznak, felváltva kutatta a kőfaragványokat és a kódexeket, vizsgálta a késő reneszánsz és kora barokk viszonyát. Részben nyilván azért, mert mesterei, közvetlen elődei sok fontosat elmondtak már (például az 1982– 1983-as schallaburgi, illetve budapesti nagy Mátyás-kiállítás kapcsán) a reneszánsz fénykoráról, amely Vitéz János működése idején kezdődött, és Beatrix királyné időszakában jutott csúcspontra. Részben viszont azért, mert igen jelentősnek érzi azt is, ami a Bibliotheca Corviniana kialakulása előtt történt, s még inkább annak véli Mátyás örökségét, amely a Jagelló-korral kezdődik, és egészen a XVII. század végéig tart. „Folyamatos, művekkel illusztrálható történet nem alakul ki, nagy monografikus kiállítást nem lehetne csinálni a korszakról – fogalmazott a kiállítás kapcsán készült interjúnkban Mikó Árpád –, de sok fejezetből, újra- és újrakezdődő történetekből álló históriáját fel lehet idézni, felhívva a figyelmet például az iparművészet fontosságára, vagy arra a szempontra, hogy mit is jelentett a művészet a korban katolikusok, a reformátusok, az evangélikusok számára.”
Nos, a nyilvánvalóan a kiállítás előkészítésével, megrendezésével párhuzamosan írt könyvben is ezt a sokfelé elágazó, meg-megszakadó, sok izgalmas mű reprodukciójával és még több fehér folttal kísért történetet írja meg a művelt – vagy inkább további művelésre érdemes – nagyközönség számára. Noha a kötet megrajzolja a műalkotások szellemi hátterét adó politikai és intellektuális erőtereket, a szerző rokonszenves szerénységgel szólítja fel olvasóit, ne várják tőle, hogy a magyarországi reneszánsz kultúra, műveltség egészét bemutatja. Az all’ antica, azaz antik módra készült művekről, emlékekről, s azok hiányairól beszél, azt vizsgálja, hogyan jelennek meg az olasz import mellett az „északi reneszánsz” elemei, meddig él a késő gótika, mikor jelenik meg a kora barokk az all’ antica művészetének időszakában. Több olyan művet is bemutat, amelyek a legutóbbi években kerültek elő, vagy sikerült azokat azonosítani, például egy női figurát ábrázoló váci terrakotta domborművet, egy nyitrai tabernákulumot, Ragusai István királyi borbély budai várbéli házának ásatási leleteit vagy Hunyadi Jánosnak a gyulafehérvári székesegyházban álló tumbáját, azt is sejtetve, hogy a további kutatás számos értékes, izgalmas részlettel gazdagíthatja még ismereteinket a magyarországi reneszánszról. Épp e kutatói nyitottság és optimizmus fényében tűnik azonban különösen feltűnőnek, hogy még csak utalást sem olvashatunk a kötetben arra vonatkozólag – ami egyébként élénk hazai és nemzetközi polémia tárgya volt a reneszánsz évében –, hogy az esztergomi várban az 1460-as évek közepén az egyetemalapító Vitéz János is nagyszabású épületrészekkel, kvalitásos all’ antica festményekkel gazdagíthatta a palotát. Hiller István egyenesen Botticelli nevét emlegette a tavalyi reneszánsz évet bejelentő, rendkívüli titkolódzás közepette előkészített, azután igazi öngólnak bizonyult római sajtókonferencián, de ha egyelőre nem is született konszenzus a mű szerzőségét, datálását illetően, a tudományos hitelesség s a mű tárgya, a négy erény iránti tisztelet jegyében a több évtizeddel ezelőtti „archív fotó” helyett jobb lett volna friss fényképet közölni a Mértékletesség letisztított alakjáról. Igaz, ez a kép valóban inkább egy 1460-as években készült festményre utal, mintsem egy harminc évvel későbbire. Hogyan és hol oldható fel ez az ellentmondás? Remélhetőleg Mikó Árpád és vitapartnerei újabb műveiben.
(Mikó Árpád: A reneszánsz Magyarországon. Corvina Kiadó, 2009, 204 oldal, 4490 Ft.)