Taps

Régi történet, de maradandó emlék. Még megvolt a Károlyi kert, ahol nyaranta gyönyörű koncerteket rendeztek, mentünk is gyakorta zenét hallgatni. Különös varázsuk volt ezeknek az esteknek. Őrzöm a dátumot: 1966. július 20-án Willi Boskowsky vezényelt. Az újévi koncertek osztrák hegedűse és karmestere Magyarhonban is népszerű volt. Írom ezt azon a napon, amikor a világhírű művész éppen száz esztendeje, 1909. június 16-án született. Ragyogó idő, kivételesen késő délután volt a koncert, telt ház, szóval együtt volt minden a várható élményhez.
Aztán a halk morajból egyszer csak előlépett Willi Boskowsky – és a közönség a szó szoros értelemben fergeteges tapsviharba kezdett. Elismert volt a karmester világszerte, na de ilyen fogadtatást, és mindjárt a megjelenésekor, talán még ő sem remélt. Hajlongott, mosolygott, a levegőbe emelte a hegedűjét, amely mindig ott volt a hóna alatt, amíg 1955-től huszonöt éven keresztül a Bécsi Filharmonikusokat vezényelte.
És a taps nemhogy szűnt volna, inkább erősödött!
Nem értette.
Nem is érthette.
Az történt ugyanis, hogy ezen a napon és éppen ezen az órán a magyar futballválogatott világbajnoki csoportmérkőzést vívott Manchesterben, az Old Traffordon a bolgár válogatott ellen, és a 42. percben – abban a pillanatban, amikor Boskowsky a színpadra lépett – (öngóllal) egyenlített. Két percre rá pedig – amikor a karmester még a színpadon volt – Mészöly Kálmán révén jutott a labda a bolgár hálóba.
Erre a mérkőzésre azután került sor, hogy a magyar csapat egy fantasztikus mérkőzésen, Albert Flórián nagyszerű játékával, Bene, Farkas és Mészöly góljaival 3-1-re legyőzte a brazil válogatottat. Érthető volt tehát a felfokozott várakozás. A bolgárok elleni meccset is 3-1 nyerte meg a magyar válogatott, de aztán a legjobb nyolc között 2-1-re kikapott a Szovjetuniótól.
Visszatérve a koncertre: vélhetőleg ez volt az egyetlen alkalom Willi Boskowsky életében, hogy (magyar) góloknak köszönhette az eget verő ünneplést.