Titanic az égből

A Daidalosz utazási iroda által indított Ikarosz-járat úti célja Héliosz volt, egy üdülőhely, ahol jó meleg van. A Nap. Az Air France 447-es járatának utasai sokkal visszafogottabbak voltak. Ők nem a Napba vágytak, csak Párizsig szerettek volna jutni, de bizonyos istenek úgy ítélték meg, hogy ez is túlzottan nagyra törő cél. Kész istenkísértés. A gépmadár – akárcsak egykor Ikarosz – belezuhant az óceánba. Egyébiránt a Titanic óta, ha valamilyen közlekedési eszköz az Atlanti-óceánban végzi, annak különös, borzongató bukéja van. Atlantisz maga is elsüllyedt.
Ha bekövetkezik a legrosszabb, három reakció indul be párhuzamosan. Az egyik reakció a kegyeleti sokk. Emberszabásunk, a nagy közös érték halott arcokból néz vissza ránk, szinte számonkérőleg. Fényképek, amelyek immár romolhatatlan meggybefőttként konzerválják a néhai mosolyt. Hosszú életre predesztinált embertársaink fotói kerülnek elő a sufniból, az albumból, és válnak néhány másodperc erejéig médiasztárokká. Akárcsak a rokonok, akik akaratuk ellenére bekerülhetnek fájdalmukkal a kebelcsodák és megcsalt sztárok mellé a kereskedelmi médiába. Pünkösdi királyság. Nyilatkozat: sohase tudjuk feldolgozni. Jelzem, a tanatológiából (a halállal s annak okaival foglalkozó tudományágból) a köznyelvbe – poklokra – alászállott új szó ez: „feldolgozni”. Valamikor a csirkét, disznót volt szokás feldolgozni, most mindenki fel akarja dolgozni a haláleseteket. Ez tehát az egyik reakció, a gyászmunka, igen.
A másik reakció, amely a kegyeleti nagyüzemmel párhuzamosan folyik baleset idején: műszaki vonatkozásban megérteni, hogy mi történhetett. A részletkérdések ilyenkor a legfontosabbak. Például hogy hová tűnhetett a fekete doboz? A józan ész a maga eszközeivel megpróbálja értelmezni a történteket. Amiként – és ez a harmadik reakció – a nem józan ész ugyancsak megpróbálja feldolgozni a történteket. Hisz amúgy, legyünk őszinték, 228 ember hirtelen halála tényleg felfoghatatlan, feldolgozhatatlan és értelmetlen. De csak addig fenyegető, amíg értelmetlen. Addig valamennyiünkkel, akármelyikünkkel és bármikor megtörténhet. Védekezni ellene tudatilag csak úgy tudunk tehát, ha valamiféle értelmet tulajdonítunk neki. Ez a harmadik típusú reakció, igen. Harmadik típusú találkozás elhunyt szeretteinkkel? Igen.
A tulajdonított értelem a sors rögtönítélő vésztörvényszéke által igazságtalanul elítélt ártatlanok egyfajta utólagos rehabilitációja. Ha bármiféle jelentést tulajdonítunk haláluknak, a véletlen lótapodta sírjából máris kenetteljesebb sírba helyeztük szeretteinket. Újratemettük az amúgy igazságtalanul elítélteket. Meglehet, igazságtalanul vesztetek oda, de immár nem értelmetlenül. Mert ez így volt valahol megírva.
Hankiss Elemér szerint a művészet, a szépség és a hit semmi más, mint egyfajta szellemi űrpajzs a világmindenségből kozmikus sugárzásként ránk zúduló nyers értelmetlenség ellen. Ami a legvadabb, amit megszelídítenünk kell, hozzánk idomítani, az eszerint a véletlen. A véletlenség az igazi nagymacska. Így tekintve a bűnöst pedagógiai célzattal érő elemi csapás semmi más, mint a vad, a vakvéletlen megszelídítése. Csak semmi cicó.
A nagy légi katasztrófák nyomán mindig is hajlamosak vagyunk eltöprengeni az embernek a kozmoszban elfoglalt helyén. Hol az ember helye, meddig jutott, és meddig illő terjeszkednie? Meddig repülhetünk ülve és alva, mert annak, amit légi közlekedésnek hívnak, nem sok köze van Leonardo sárkányrepülőjéhez és az albatroszok szárnyához. Az Air France 447-es járatának katasztrófája mintha kiemelkednék az átlagosan szörnyű balesetek közül, és bekéredzkedne a nagy, mitikus katasztrófák közé. Elvileg ugye arról szól a fáma, hogy a Nagy Testvér figyel, a Google-n visszaköszön kocsink rendszáma, bárkinek lehet saját GPS-e, s állítólag a katonai műholdak minden mozgó pontot követnek és számon tartanak.
Ehhez képest egy bazi nagy repülőgép úgy omlik bele az óceán karjaiba, hogy senki sem látja. Egyszerűen eltűnik a civilizált világ szemei elől. Nyoma sem marad. A nyomról, a törmelékről és az olajfoltról pedig, amely állítólag maradt utána, többnapi elemzés után kiderül, hogy egyszerű tengeri szemét. Igaz, később ugyan előkerültek a valódi roncsok, de ami történt, az megtörtént. Gondoljunk bele. Kiválasztunk az Atlanti-óceán végtelenségéből találomra egy helyet, és annyi ott a roncs, mintha egy repülőgép zuhant volna oda. Katasztrófára következtetünk, pedig csak az óceán állapota katasztrofális. Ez a tévedés ország-világ előtt leleplezte a világtenger szennyezettségének fokát. Akárhol készítünk pillanatfelvételt, katasztrofális kép tárul elénk. Környezetvédők már régóta figyelmeztetnek: a látványos, nagy tankhajó-katasztrófáknál veszélyesebb az észrevétlen, folyamatos környezetszennyezés.
Kétszázhuszonnyolc akaratlan katasztrófaturista bolyong az Atlanti-óceán fenekén. Sajnos a világtengerek állandósult katasztrófájára még a katasztrófaturisták sem kíváncsiak. Még látványosságnak sem jó a borzalmas látvány. A Csendes-óceánon például egy tízmillió négyzet-kilométernyi, vagyis európányi nagy szemétszőnyeg lebeg. A világmindenség legnagyobb vízágya! Fogalmunk sincs, miképp süllyeszthetnénk el, küldhetnénk le a hajó- és repülőgéproncsok közé, oda, ahová való volna. Optimizmusra csak az ad okot, hogy azért a japán kamikazék már lent vannak. Kamikaze repülőgéproncsok a Csendes-óceán fenekén. Aki öngyilkos akar lenni, előbb-utóbb lejut.