Névtábla. A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságától származó információ szerint Bencze László sosem volt a bv alkalmazottja. Az ötvenes évek elején azonban megalakult a rendőrorvosi hálózat, amelynek tagjai bejárhattak a börtönökbe, a fogdákba, és egészségügyi ellátásban részesíthették a foglyokat. Rendőrorvosként Bencze is közéjük tartozhatott. A hálózat később megszűnt. A Mártírok útja – 1992-től ismét Margit körút – 29/A számú épület névtábláján dr. Bencze neve változatlanul olvasható a IV. emelet 2. alatt. Amikor becsöngettünk, egy idős úr közölte, hogy Bencze László már nem lakik itt, függetlenül attól, hogy a neve még olvasható. Valószínűleg elhalálozott.
Így látták agy Imrét
Átváltozások
Kádár János (1957. In: Szilárd népi hatalom: független Magyarország. Kossuth Könyvkiadó, 1958) „A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagjai november első napjaiban szakítottak az ellenforradalom bábjává vált, tehetetlen és széthullóban levő Nagy Imre-kormánnyal. Ilyen körülmények között jött létre és alakult meg a mai Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. Ez a kormány úgy döntött, hogy a Szovjetunió fegyveres segítségét kéri az ellenforradalom szétveréséhez és a rend helyreállításához.”
Kádár János (Pártélet, 1963. február) „Nagy Imre és csoportja töltötte be a házmester szerepét, szélesre tárva a kapukat. Ekkor bámulatra méltó gyorsasággal változott meg minden. A háttérben álló alakzatok az első vonalba nyomultak előre, azok pedig, akik elöl álltak, egyre inkább háttérbe szorultak. November 3-án már Mindszenty játszotta a legfőbb szerepet.”
Lech Walesa (Irodalmi Újság. 4. sz., Párizs, 1988. június 25.) „Lengyelország ismeri Nagy Imre alakját. Annak a kérlelhetetlen rendszernek a keze ölte meg őt, amely teljesen kompromittálva van. Biztos vagyok benne, hogy eljön a nap, amikor Nagy Imre emlékművét a hazájában is fel lehet állítani.”
Grósz Károly (Népszabadság, 1988. július 26.) „Érintették kérdések az 1956-os eseményeket és Nagy Imre személyét. Mint Grósz Károly mondta: »Voltak, akiket megtévesztettek a fegyveres harcokban – sajnáljuk tragédiájukat. De mi vértanúknak tekintjük azokat a katonákat, akiket a Köztársaság téren végeztek ki.« Kifejtette: 1956-os magatartásáért Nagy Imrét a magyar kormány nem rehabilitálja, mert megsértette az alkotmány előírásait, a fennálló törvényeket. »Viszont – tette hozzá – harminc év telt el a halálos ítélet végrehajtása után, s kormányunknak az az álláspontja, hogy amennyiben a család ezt kéri, megfelelő körülmények között végső nyugalomra helyezhetik Nagy Imre hamvait.«”
Király Béla (Népszabadság, 1989. június 5.) „Úgy hiszem: az, amit elértem, hogy egy demokratikus forradalom fegyveres erőinek élére választottak, a legmagasabb, ami elérhető. Életem fénypontja volt ez azért is, mert Nagy Imre mellett dolgozhattam, akit a háború vége óta ismertem, s akit mint az elmúlt száz év egyik kiemelkedő államférfiját tisztelek.”
Mező Imréné (Népszabadság, 1989. június 8.) „Férjem és több társa az 1956-os tragikus események áldozatává lett, halt mártírhalált. Az akkor nem velük küzdők közül is sokan tiszta szándékkal, a népért, a nemzetért kívántak cselekedni, az ő haláluk is tragikus. Bízom benne, hogy az áldozat nem volt hiábavaló. A nemzet akkori tragédiája, családok tragikus sorsa, ha lassan és ellentmondásosan is, az emberséges szocializmus gyakorlatát hozhatja létre, éppen mert örök mementóként figyelmeztet a torzulások következményeire.”
Pozsgay Imre (Népszabadság, 1989. június 8.) „A Die Zeit ilyen értelmű kérdésére válaszolva Pozsgay Imre egészen bizonyosnak mondotta, hogy 2000-ben Budapesten is lesz Nagy Imre utca vagy egy olyan tér, amelyet az 1958-ban kivégzett magyar miniszterelnökről neveztek el.”
Grósz Károly (Népszabadság, 1989. június 10.) „Az első kérdés arra vonatkozott, hogy a legfőbb ügyész pénteken törvényességi óvást emelt Nagy Imre és sorstársai perének anyagát átvizsgálva, temetésükön jövő pénteken ott lesz a miniszterelnök, aki az MSZMP politikai bizottságának tagja, valamint az Országgyűlés elnöke, aki a központi bizottság tagja. Hogyan látja Grósz Károly ezeket a fejleményeket? A főtitkár a megbékélési folyamat nagyon fontos mozzanatának minősítette mindezt. Emlékeztetve rá, hogy Nagy Imre az Országgyűlés elnöke, illetve miniszterelnök volt, természetesnek mondotta, hogy az állam vezetői leróják kegyeletüket. E végső tiszteletadás mindnyájunk részéről kötelező – fűzte hozzá –, szívünk mélyéből fakad, és őszintén tesszük, hiszen amint a tényeket megismertük, rá kellett ébrednünk, hogy mindazt, amit hosszú ideig hittünk, az objektív tények nem támasztották alá.”
Kádár János (Magyarország, 1989. június 16.) „Nagy Imre tragédiája az én személyes tragédiám is.”
(F. Z.)
