Benno Ohnesorg 1967. június 2-i halála a nyugat-németországi szélsőbaloldal egyik meghatározó legendájává vált. Az egyetemista abban az összecsapásban vesztette életét, amely a perzsa sah nyugat-berlini látogatása ellen tiltakozó diákok és a rendőrség között zajlott le.
A baloldali mitológiában Ohnesorg – Karl-Heinz Kurras általi – meggyilkolása egyértelmű bizonyítéka volt a Német Szövetségi Köztársaság rendőrállami karakterének, s igazolni látszott a „fasizálódó” államalakulattal szembeni fellépést. Gudrun Ensslin – a Vörös Hadsereg Frakció későbbi meghatározó terroristája – a halálhírt követően megrendezett Szocialista Német Diákszövetség (SDS) gyűlésén kijelentette, most már fegyverekre van szükség, hogy felvértezzék magukat a „fasiszták” ellen. „Az NSZK posztfasiszta rendszere prefasisztává változott” – írta az SDS országos elnöksége a temetés napján, június 9-én kiadott nyilatkozatában. A nap szimbolikus jelentőségére utal az is, hogy később az egyik, főként Nyugat-Berlinben tevékenykedő baloldali terrorszervezet a Június 2-a Mozgalom nevet viselte.
Nem véletlenül fogalmazott úgy Stefan Aust, a Der Spiegel volt főszerkesztője, a nyugat-németországi szélsőbaloldali terrorizmus egyik legismertebb szakértője, a Baader–Meinhof komplexus című alapmű szerzője, hogy a gyilkos lövés alapjaiban alakította át a szövetségi köztársaságot. Most Aust szerint is újra kell írni az egész országot megrázó terrorcselekményeket kirobbantó esemény történetét, ugyanis a közelmúltban kiderült, hogy az Ohnesorg életét kioltó nyugat-berlini rendőr a Stasi ügynöke és a keletnémet állampárt tagja volt. Miként Jürgen Henschel, a halálos lövés utáni pillanatokat megörökítő, az egész világsajtót bejáró fénykép készítője is. Aki akkor a keletnémet állampárt nyugat-berlini fiókszervezetének lapja, a Wahrheit (Igazság) számára dolgozott.
A Stasi-dokumentumokat kezelő – a szervezet hosszadalmas neve helyett vezetőjéről, Marianne Birthlerről csak Birthler-hivatalként emlegetett – intézet két kutatója, Cornelia Jabs és Helmut Müller-Enbergs a Deutschland Archiv folyóirat legfrissebb (2009/3.) számában közölték felfedezésüket. A kutatók megállapították, hogy Karl-Heinz Kurras 1955 óta az állambiztonság ügynökeként tevékenykedett Otto Bohl fedőnéven. A kelet-poroszországi menekültet 1946 és 1950 között a sachsenhauseni koncentrációs tábor területén felállított szovjet lágerben őriztek szabotázs és fegyverrejtegetés vádjával. Több kutató is feltételezi, hogy itt szervezhették be, tízéves börtönbüntetéséből a hátralévő idő elengedésének ígéretével. Kurras röviddel szabadon engedését követően már Nyugat-Berlinben rendőrként tevékenykedett. 1955 áprilisában Kelet-Berlinben jelentkezett az NDK rendőrségébe. Erről sikerült lebeszélniük a keletnémet állambiztonsági minisztérium munkatársainak, s meggyőzték, hogy dolgozzon nekik, és vállalja a visszatérést a nyugat-berlini rendőrség kötelékébe. Ebből az időszakból, 1955. április 26-ról származik a Stasinak aláírt együttműködési nyilatkozata is. Kurras gyakorlatilag mindent továbbított gazdáinak, ami a keze ügyébe került. Már „egyszerű” rendőrként kiszolgáltatta például a nyugat-berlini rádióforgalmazásban használt fedőneveket. Ami lehetővé tette a Stasinak, hogy pontosan beazonosítsa, ki üzen kinek. Szintén az átadott dokumentumok közé tartoztak az előléptetésre esélyes rendőrök listáját tartalmazó kartotékok. Így azok vagy megkörnyékezhetőkké váltak, vagy a nemkívánatosakkal szemben el lehetett indítani a lejárató kampányt.
„Otto Bohl” saját karrierjét is szorgosan építette; 1960-ban áthelyezték Nyugat-Berlin belvárosába, ahonnan a keletről menekülőkről és az őket segítő szervezetekről, valamint az NDK-ban elkövetett jogsértéseket felderítő és dokumentáló szervezetekről szállított adatokat megbízóinak. 1965 elején kitűzött feladatának megfelelően a berlini rendőrség állambiztonsági nyomozócsoportjához helyezték, ahol legfontosabb feladataként a szervezet belső elhárításának dolgozott. De illetékességi körébe tartozott a keletnémet hírszerzés rádióadásainak lehallgatása is. Így paradox módon többször előfordult, hogy egy Stasi-ügynök hallgatta ki lebukott ügynöktársát.
A magát elkötelezett kommunistának tartó Kurras 1962-ben kérte felvételét a keletnémet állampártba, majd kétévnyi tagjelöltség után, 1964. július 28-án fel is vették. Néhány nappal később konspirációs céllal belépett a nyugat-berlini SPD-be. Ideológiai elkötelezettsége mellett pénzt is kapott szolgálataiért, az ötvenes években esztendőnként 550 és 1900 márka közötti összeget. Javadalmazása 1966-ra elérte a 4500 márkát, 1967 első öt hónapjában 3000 márka ütötte a markát.
Kurras 1967. június 2-án civil ruhás nyomozóként biztosította a perzsa sah látogatását. Az akkori rendőrségi taktika alapján „elfogóként” került bevetésre. Azaz a rendőrség kis csoportokra bontotta a tüntetőket, majd civil ruhás nyomozók, úgynevezett „elfogók” egyenként próbálták kiemelni a hangadónak tekintett személyeket.
A rendőrség, megsértve Heinrich Albertz főpolgármester világos utasítását, nem az opera-előadás előtt, hanem csak alatta kezdte el feloszlatni a bejelentés nélküli tüntetést. Este nyolc óra után kezdődött a „rókavadászat” nevű akció, amikor a már szétszórt tüntetőket kergették és kapualjakba, udvarokba szorították a rendőrök, hogy elfogják a főkolomposokat. A végzetes lövés este fél 11-kor dörrent el a Krumme Straße 66/67. számú ház udvarán, ahova néhány tüntető menekült, nyomukban a rendőrökkel, s ahova az eseményeket figyelemmel kísérni kívánó Ohnesorg is megérkezett. Ezt követően a szemtanúk némileg eltérően írták le az eseményeket, de annyi bizonyosnak tűnik, hogy a történtek sokkal jobban hasonlítottak kivégzésre – az áldozatot tarkóján érte a lövés –, mint a Kurras által előadott önvédelemre.
Néhány nappal Ohnesorg halála után a Stasi rádión arra utasította ügynökét, hogy ideiglenesen szüneteltesse tevékenységét, s csak az ellene folyó vizsgálatok lezajlása után jelentkezzen. Az érintett válaszában megerősítette az utasítás tudomásul vételét, s az ügyvédi költségekre jelentősebb összeget igényelt. Ez a probléma végül megoldódott, mert a rendőrszakszervezet csaknem 60 ezer nyugatnémet márkát gyűjtött össze erre a célra. Ezt követően a Stasi „biztonsági” okokból megszakította a kapcsolatot ügynökével. Kurrast a nyugat-berlini bíróságok két eljárásban – 1967-ben és 1970-ben – is felmentették a gondatlanságból elkövetett emberölés vádja alól.
A napokban előkerült újabb dokumentumok szerint Kurras még egyszer a Stasi érdeklődésének középpontjába került. 1987. december 11-én Gerhard Neiber altábornagy, helyettes államvédelmi miniszter személyesen adott utasítást az ismételt kapcsolatfelvételre, amelyet „operatív érdekekkel” indokolt. Azt egyelőre nem sikerült tisztázni, hogy pontosan mit tervezett vele a Stasi, hiszen akkor már nem dolgozott a rendőrségnél, nyugdíjba vonult. 1989 februárjában Neiber reaktiválta Kurras volt tartótisztjét is, azonban bármi volt is a Stasi szándéka, nem tudta megvalósítani terveit az NDK összeomlása miatt.
Eddig a kutatók nem találtak közvetlen bizonyítékot arra, hogy az ügynök a Stasi közvetlen utasítására lőtt. Az viszont vitathatatlan, hogy az NDK vezetése érdekelt volt az ideológiai ellenségnek számító szövetségi köztársaság politikai destabilizációjában. Ráadásul a Stasi tisztában volt azzal, hogy Kurras már-már mániás fegyverrajongónak, ketyegő időzített bombának számított. Szabad idejének jelentős részét a lőtereken töltötte. Ennek ellenére Kelet-Berlin jó munkája jutalmául pénzt adott neki újabb fegyver vásárlására.
Jelen állás szerint talán sohasem derül ki, hogy milyen szerepe volt ebben a gyilkosságban a keletnémet titkosszolgálatnak. Ugyanakkor az ügyet kísérő jelentős médiafigyelem talán alkalmas lesz arra, hogy felkavarja az állóvizet a német történelem egyik legkevésbé kutatott kérdésében: milyen befolyást gyakorolt a Stasi a szövetségi köztársaság politikai életére? Lenne mit kutatni, hiszen Markus Wolf, az NDK felderítésének híres-hírhedt parancsnoka azzal dicsekedett, hogy ügynökei frakcióerővel voltak jelen a Bundestagban. De a német baloldalnak is végig kell gondolnia múltjának hordalékát, amelyet eddig a szőnyeg alá söpört: miként történhetett meg, hogy az állítólag a szabadság növeléséért folytatott küzdelemben éppen egy kíméletlen diktatúra volt a szövetségese?
origo.hu
Újabb osztrák útzár lehetetleníti el a magyar ingázókat
