Verejtékkel szerzett tapasztalatok

Túl vagyunk egy Európa-bajnokságon, 2003 óta az elsőn – jóllehet a lettországi kontinensverseny még folytatódik, csak már nélkülünk. Ám a magyar női kosárlabda-válogatott szerdán már hazarepült, mert nem jutott be a legjobb tizenkettő közé. Rátgéber László szövetségi kapitány még Liepajában, utolsó meccsünk éjszakáján értékelte a történteket.

(Liepaja)

Mi volt a célkitűzés az Eb előtt?
– Nem volt célkitűzés, de nagyon boldog lettem volna, ha továbbjutunk a középdöntőbe, mert azt tudtam, hogy hat mérkőzésből sokkal jobban ki tudunk jönni, mint háromból.
– Ez azt jelenti, hogy reményei szerint fokozatosan melegedett volna bele a csapat?
– Sajnos, amitől a legjobban féltem, az be is következett: mentálisan leblokkolt a társaság. Úgy érzem, ha nincs a görögök elleni első félidő – amit 34-12-re elveszítettünk –, az egész szereplésünk másképp alakul. De ez nem rejti el a csapat alapvető gyengeségét: kevés a gólerős játékosunk. Pillanatnyilag három kosaras felel meg az Európa-bajnokság támasztotta követelményeknek: Fegyverneky Zsófia és Vajda Anna, akik megmutatták, mit tudnak, és a 21 éves Honti Kata, akinek még meg kell szoknia ezt a légkört. Elnézést kell kérnem a magyar szurkolóktól, amiért nem tudtuk megörvendeztetni őket győzelmekkel. Habár, ha a lengyelek ellen nem hajszoljuk a tízpontos sikert, akkor talán fölül tudtunk volna kerekedni. S ha a magyar női kosárlabda ott folytatja, ahol befejezte az Eb-t, akkor van remény. Ha nem, ha visszalép – akkor nincs.
– Önnel folytatja a válogatott?
– A szövetségnek van egy elnöksége, amelynek ezt el kell döntenie. Mármint azt, hogy ez a három vereség csak kisiklás volt egy jó úton, vagy maga az út is rossz irányba vezet. De ha úgy döntenek, hogy velem folytatják, akkor is korai lenne még állást foglalnom.
– Miben vagyunk lemaradva az európai élvonaltól?
– Hiányoznak a domináns, kosarakban gazdag játékosok és a mentális szilárdság. Egy Európa-bajnokságon játszani csak úgy lehet megtanulni, ha az Európa-bajnokságon játszunk. Ez a generáció megszenvedte, hogy lemaradtunk a legutóbbi két Eb-ről, ezért nincs tapasztalata. Valamint azt is, hogy az ötödik sorsolási kalapból – ahol Nagy-Britanniával és Bosznia-Hercegovinával voltunk egy kategóriában – egy év leforgása alatt két osztályt léptünk előre. Nem is kerülhettünk könnyű csoportba. Az Iványi Dalmával, Cserny Rékával, Fürész Emőkével, Béres Tímeával, Károlyi Andreával felálló válogatott két éve még éppenhogy benn maradt az A-csoportban – miközben esélye sem volt az Eb-döntőbe jutásra –, pontosan ezért nem is szeretném megbántani a mostani csapat játékosait, mert remek közösséget alkotnak. Tény a minőség hiánya, és ezt most meg is éreztük. De legalább ott voltunk az Eb-n!
– Régi nóta, hogy a szövetség nem igazán kezeli értékén a válogatottat, most sem kísérte el egyetlen vezető sem a csapatot Liepajába, miközben a rigai magyar nagykövetnek nem esett le a karikagyűrű az ujjáról, és oda-vissza 440 kilométert autózva ott szurkolt a keddi, sorsdöntő mérkőzésen.
– A továbbjutásunk – illetve annak elmaradása – kizárólag szakmai okokon múlt. Az első napok után egyszer sem szóltam a problémákról, és most már utólag sem fogok. De hogy miképpen kellene folytatni, arra vannak ötleteim.
– Tud említeni olyan játékosokat a láthatáron, akikkel megerősödve 2011-ben sikeresebb lehet ez a válogatott?
– Igen, de drámaian nem fog változni a játékerőnk. Azt viszont látom, hogy idővel mentálisan annyira megerősödhet ez a kollektíva, hogy két év múlva kacagva megnyernénk ezt a görögök elleni meccset, amelyet most 16 ponttal elveszítettünk. És higgyék el, hogy a mentális erő, a felelősségvállalás, a bátorság a tapasztalattal együtt jön meg. Most szereztünk Európa-bajnoki élményeket, s ez két év múlva kamatozni fog. Nagyon jól emlékszem – de ő maga is! –, Vajda Anna hogyan nézett ki 2003-ban, a görögországi Eb-n, s hogyan ma, a lengyelek ellen. Ég és föld. És nem elsősorban a látványra gondolok.
– Érzi-e, hogy ez már az ön csapata, hogy valamit visszakapott abból a pályán, amit tanított?
– Arra tanítottam a lányokat, hogy gondolkozzanak, döntéseket hozzanak, és remélem, ez hasznukra válik a pályafutásuk során és a magánéletükben. Mert én nemcsak kosárlabdázni próbálom megtanítani őket, hanem az életre is. Remélem, azt is megtanulták tőlem, hogy akármennyi sikert is érjenek el klubcsapataikban, egy sportoló számára az a legnagyobb dicsőség és büszkeség, ha a hazáját képviselheti. Mert egykor engem is erre tanítottak.