Belakni a csend luxusát

Európa legjobb tenorszaxofonosa a dzsesszhez a világzene és a klasszikus zene felől közelítők szerint ma Jan Garbarek, aki szűk negyvenéves pályája alatt nagykövete lett a skandináv életérzésnek. Május végén egy elismert kamarakórussal adott koncertet a Szent István-bazilikában, július 24-én pedig Veszprémbe látogat, ezúttal saját kvartettjével. Jan Garbareket oslói otthonában értük el.

A régizene rokon a folkkal; teljességet hordoz magában. Bár a folk felől érkeztem, azonnal kötődtem hozzá, így született meg a közös munka, aztán sorban a lemezek – utalt legutóbbi magyarországi koncertjére és annak vendégszereplőire, az Európa egyik legjobb kamarakórusának tartott brit The Hillard Ensemble-re Garbarek, akikkel a kilencvenes évek eleje óta több régizene-alapú lemezt is rögzített. – A koncertekhez nem viszonyulok különleges módon, a közönségre bízom, hogy ki-ki maga döntse el a végén, neki többet jelentett-e egy zenész egyszerű fellépésénél. Élvezem, amit játszom, a többire, azt hiszem, nincs befolyásom – magyarázta azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a rendszerint szakrális terekben adott közös koncertekre önálló fellépéseihez képest másképp tekint-e. – A legfontosabb, bármilyen koncertről legyen is szó, hogy mindig képes legyek uralni a hangszeremet. Ehhez pedig elengedhetetlen a napi gyakorlás. A hangszerrel megteremtett összhang nélkül az improvizáció sem működhet. Ha a The Hillard Ensemble-lel zenélek, attól a pillanattól kezdve, hogy meghallom az éneküket egy olyan különleges helyen, mint legutóbb Budapesten a Szent István-bazilika, csak a térben rezgő zenére figyelek, felelek rá, a rögtönzés által kapcsolatba lépek vele – tette hozzá.
A sokak által nehezen érthetőnek bélyegzett skandináv dzsessz, és saját zenéjének értelmezése Garbarek szerint semmiben nem különbözik a legegyszerűbb népdal befogadásától: – Nem hiszem, hogy akár az én, akár más zenéjének megértésében jelentősége lenne a kulturális különbségeknek. Úgy gondolom, hogy minden zene gyökere a népzenéből ered, és nem tesz egyebet, mint reflektál a minden emberi életben egyformán előforduló élethelyzetekre, kulturális háttértől függetlenül. Egy altató, egy induló vagy egy sirató, függetlenül attól, hogyan szólaltatják meg, mindenhol a világon egyet jelent.
Jan Garbarek autodidakta módon tanult meg szaxofonozni, még húszéves sem volt, amikor többek között Terje Rypdallal, a skandináv dzsessz avantgárd irányzatának leghíresebb gitáros-zeneszerzőjével közösen alapított kvartettjével már amatőrversenyt nyert. A hetvenes években játszott Keith Jarrett-tel, Bill Frisell-lel és Charlie Hadennel is, majd egy rövid avantgárd kitérő után melodikus, mély érzelmi töltésű albumokat rögzített. – A saját zeném stílusának megítélése nem feladatom, nem is foglalkozom vele. A dzsesszről egyébként szűkebb felfogásban gondolkodom, mint manapság szokásos. A dzsessz véleményem szerint Louis Armstronggal, Charlie Parkerrel, John Coltrane-nel és a nagy generációval véget is ért. Ami utána jött – akár Miles Davis, akár a The Weather Report – már valami más – foglalta össze a műfaji besorolásokkal kapcsolatos véleményét. Garbarek szerint még a szférák zenéjét idéző hangok megszólaltatásánál is van, ami nagyobb boldogságot szerez egy zenésznek: – A csendet minden zenénél többre tartom. A hangok hiányát. Ha tehetem, elautózom Oslóból a hegyekbe; van ott egy kis házam. Zenét írni is ott szeretek. Kecskék és tehenek távoli hangja mellett. A csend luxusában.