Fiatalok és örökifjak

Fokozódik az őrület: az MSZP fiatalít. Így, szegfűszagú pártberkekből kellett megtudnom, hogy a szoci kemény mag szerint Lendvai Ildikó nem fiatal. A józan életű, nem katonaviselt honvédelmi miniszterről, Szekeres Imréről vagy az „örökifjú” apparátcsikról, Kiss Péterről ezt eddig is sejtettem. Az új pártról, amit talán még át is keresztelnek majd valami szalonképesebbre, már bizonyára előre kifundálták, hogy „született július negyedikén”. Így a még mindig közpénzből élő Gréczy Zsoltnak sem ér ezt a „pozitív poént” elsütni, mint a múltkor a két Gordonról: Brown-ról meg Bajnairól. (Azt állította, ilyen vicc terjeng a pesti flaszteron, a két miniszterelnököt egy platformra helyezve. Kár, hogy mindkettő bukott politikus – előbbi a képviselői számlázásokba bukott bele; az utóbbi nem ebbe fog, mert itt számlázni sem kell.)
Az akut gyurcsányizmusból, hazug machiavellizmusból, birodalmi hűbériségből kigyógyulni nem tudó neoliberális-posztkommunista „szociáldemokraták” nincsenek egyedül a feltartóztathatatlannak látszó eróziós pályán. A bokrosista Dávid-párt kizárogatta maradék kádereit is, sőt arcátlanul becsusszanna az SZDSZ megüresedő helyére; de a túlélőbajnok elnök asszony, akinek definíció szerint szent a szava (s aki úgy ússza át a politikai mezőt, mint a Balatont), állítólag semmit nem tudott hűséges fegyverhordozója, Herényi zsarolási üzelmeiről. Lassacskán a kisgazda belharcok, pitiáner pártházfoglalások is megszépülnek már ehhez a gatyaletolós politikai kabaréhoz viszonyítva. A „liberálisok” meg odáig jutottak, hogy míg nemrég még csalni is képesek voltak a pártelnöki szék megkaparintása érdekében, ma már laszszóval sem találnak kapitányjelöltet a süllyedő hajóra. Jöjjön felszámoló biztosnak az Új Generáció? Még a végén előáll a bohózati szituáció, hogy az SZDSZ–MSZP-csúcstalálkozón Gusztos meg Mesterházy paroláznak a tévékamerák kereszttüzében. Aki született Orbán-gyűlölő, annak maradna még a remény, hogy „lehet más a politika”; de ennek csak akkor hiszek, ha „lehet más a politikus” is. Ha idővel ez az alakulat afféle szabad demokrata kádertemetővé válik, akkor ez sem egyéb afféle Centrum pártos trükknél.
Az MSZP szemlátomást eszeveszett küzdelembe kezdett a Jobbikkal az ezüstéremért, és pillanatnyilag nem nekik áll a (vörös) zászló. Ha majd a nyolcvan-kilencven éves, roppant demokratikus titkosítási periódus után megnyílnak a titkosszolgálati levéltárak, dédunokáink (amennyiben értenek még magyarul) elolvashatják majd: volt-e, s ha igen, milyen szerepe volt a gyurcsányista–szilvásysta szolgálatoknak a radikális jobboldal felfuttatásában. Talán lesznek összefoglalók arról is, hogy milyen politikai és kommunikációs (párt)érdekek fűződtek az etnikai kártya kijátszásához, a fegyvertelen gárda kontraproduktív médiareklámozásához, mumusként való beállításához, a velejéig rasszista kurucinfós aktivisták utáni széttárt karú, eredménytelen alibinyomozgatáshoz. Ha tényleg ilyen mamlasz volt az MSZP–SZDSZ-kormányzat, akkor nyilvánvalóan, ordítóan alkalmatlanok, és nem kellene puszta klientúraérdekből ragaszkodniuk a ciklus kitöltéséhez: jöjjenek az őszi előre hozott választások egy potens hatalom reményében. Ha viszont direkt állították elő ezt a helyzetet, hogy a Fidesznek jobboldali ellenzéket kreáljanak (hogy össze lehessen majd mosni őket, örökös elhatárolósdira játszva, mint a régi szép MIÉP-es időkben), akkor a saját csapdájukba estek. A Gólem elszabadult. A balliberális koalíciónak dunsztja sem volt arról, mit kellene a cigányproblémával kezdeni: csupán díszítősornak használták őket az antiszemitizmus elleni küzdelemhez, a szőnyeg alá söpörve a jelenség szociális, kulturális és biztonsági elemeit. A Jobbik kommunikációja ezt a valós társadalmi robbanásveszélyt tematizálta, s bár semmilyen megoldást nem kínál (a gárda nem az), a puszta problémamegnevezés gesztusával elcsábította az MSZP rendpárti, helyenként xenofób szavazótáborának java részét. Az SZDSZ leplezetlen gyűlöletkampánya és az MSZP hibás helyzetértékelése, társadalmi beágyazottságának megrendülése együttesen hovatovább elintézte, hogy a Fidesz minden eddiginél erősebb kormányzó erő legyen. Akár köszönetet is mondhatna ezért ellenlábasainak, hiszen bár a nemzeti és nemzetközi radikális szélsőséggel való kétfrontos harcra kényszerítik, a jelen állás szerint abszolút középről, mérsékelt européer néppártként intézhetné az ország ügyeit: egyesítve mindazt, ami ellenzékében pozitív; s lefejtve magáról mindazt, ami negatív. Az uniós választások arra is jók voltak, hogy elváljon az ocsú a búzától. A minapi (eredménytelen) pécsi választás is megerősítette, hogy a Fidesz az egyetlen esélyes váltópárt, s Vona Gábor is kijelentette, hogy a Jobbik ellenzéki politizálásra készül. Vagyis első körben az elszámoltatás és a romeltakarítás Orbán Viktorékra marad. S jobbról-balról máris azt remélik, hogy e nem épp fehér kesztyűs munka során nagyot zuhan majd a népszerűségük, s ezzel együtt a támogatottságuk: lehet majd a leváló-lemálló szavazatokra vadászni. Ez még a jövő zenéje, de az máris látszik, hogy e jövendő jobb- és balellenzéket nem csak a Fidesz-ellenesség fűzi egybe. Sokkal inkább egyfajta csodaváró radikalizmus, amely a bukott neoliberalizmus után rapid megoldásokat remél. Gyurcsány régi és Vona új tábora ezért van meglepő átfedésben. Noha a Jobbik óvatos „europaizálódása” tetten érhető az EP-választások óta (hirtelen lett vesztenivalójuk), a frazeológia és a mögöttes indulat sokban közös. Jóllehet a Jobbik-elnök „nem ismeri” a kurucinfósokat, az általa ajánlgatott barikád.hu honlapon éppúgy megjelent az a közlemény, amely – épkézláb érvek híján – e sorok íróját és Veres expénzügyminisztert vetette alá fényképes összehasonlításnak azon az alapon, hogy mindketten szemüvegesek és Jánosok vagyunk. Akár meg is sértődhetnék ezen az aljas párhuzamon; ám inkább aggódom. Ez nem színvonal. Ha a három EP-képviselőjük eltávozik Brüsszelbe uniót tagadni, ki marad itthon Vonán kívül? Ki képviseli az alternatívát? Gondoljátok meg, proletárok…
A kurucinfósok ma ugyanúgy zsideszeznek, mint a Kiss Péter-féle BIT annak idején. Látszólag összenő, ami összetartozik. Valójában azonban koránt sincs lefutva a mérkőzés. Először is: a társadalom – bárhogy szeretné azt Suchman Tamás vagy a „békülékeny” Tamás Gáspár Miklós – a jövőben aligha a fasiszta/antifasiszta törésvonal mentén rendeződik el. Ez ugyanis álprobléma az ország eladásához, az államcsődhöz, az egzisztenciális összeomláshoz, a totális hitelvesztéshez képest. Ócska párhuzamokkal (hogy például egy napon szenvedett balesetet Szijjártó Péter meg Lengyel Zoltán) már nem sokáig operálhat a kollaboráns média sem. Most éppen minden frontra kiterjedő altatás folyik: változatlan médiafölényből azt sulykolják, hogy a jobboldal megnyerte a médiaháborút (miközben még az Orbán-kormányt is a Népszabadság szeretné összeállítani). Hát nem. A jobboldal egyelőre semmit nem nyert meg, ami a főhatalmat érinti. Tessék résen lenni.