Ez a mostani kormányzat persze még az árvízvédelemből is kispórolta a pénzt, felszámolta a Vásárhelyi-tervet: nem várható tőle semmilyen érdemdús gondolat a jövő alakítását illetően. Ők csak a maguk által gyújtott tüzet oltják – többek között az ivóvízzel
Hirtelen jött a felhőszakadás, alig győzték az ablaktörlő lapátok félresöpörni az égi áldást. A csatornanyílások nem tudták elnyelni a töméntelen vizet. Az autók lépésben araszoltak az utakon, mert Demszky Gábor uralkodásának huszadik esztendejében senki sem sejtheti, hol rejtőznek alattomos kátyúk a hömpölygő víz alatt – s már csak egy tengelytörés hiányzik az özönvízben. Békés kis utcánkban a kocsikerék feléig ért az áradat; kisebb uszadék fák áramlottak az aszfalt fölött. Még kiszállni is bajosan tudtunk. Kilencéves Ábel fiam ekkor nagyot sóhajtott: „Remélem, a holnapi táborozásra megjavul az idő, s tudunk majd fürödni a Velencei-tóban…”
Európában halálos áldozatokat is jócskán szedett az égszakadás, ám ezzel nagyjából egy időben – nem túl nagy szolidaritásról téve tanúbizonyságot – a virtuális térben egy egész más „vizes” téma okozott valóságos földindulást. Ötvenezer internetező csatlakozott a Facebook közösségi portálon ahhoz az időközben már bezárt csoporthoz, amely szlovák kezdeményezésre tengert akart látni a Magyar Köztársaság helyén. Az ötletgazda egy pihentagyú pozsonyi diáklány, Veronika Slobodová volt, aki eredetileg viccnek szánta a dolgot, ám a magyarfaló szlovák szélsőségesek hamarosan rácuppantak a projektre, majd poénból a határ innenső oldaláról is tömegesen elkezdtek hozzá csatlakozni. Végül a szélsőséges hozzászólások és a felháborodott levélözön hatására eltávolították a közösségi portálról a kezdeményezést.
Slobodová kisasszony vallomása szerint úgy pattant ki a fejéből ez a korszakos idea, hogy a török tengerpartról hazatérő barátjával arról beszélgettek: milyen jó lenne, ha Szlovákiának is volna tengere, mondjuk az ország déli határainál. S mondjuk egészen Szerbia meg Horvátország északi határáig tartana. A pozsonyi leányzó tudat alatt ezzel kiteljesítette a legmerészebb pánszláv álmokat: ha már a mohó kisantant nem tudta elérni Trianonban az áhított korridor létrehozását Csehszlovákia és Jugoszlávia között, a megszokott egyszerű vízügyes húzással el lehetne tüntetni a bosszantó finnugor problémát az amúgy sem létező Kárpát-medencéből. Elvégre ha sikerült Európa kellős közepén büntetlenül elterelniük a Dunát, miért ne sikerülne az Adriát is? Shakespeare mester a cseheknek ajándékozott tengert, Slobodová meg – nomen est omen: igazi szabadgondolkodóként – a szlovákoknak. Mellékesen pedig képzeletben remek mediterrán tengerparti üdülőhelyi rangot szerzett Szabadkának, Nagyváradnak, Kassának, sőt Pozsonynak is. Arról nincs információ, milyen szakra jár az ötletgazda – ha földrajzra, akkor szívesen megkérdezném tőle, mekkora védőgátat tervezett például a színszlovák Csallóköznek vagy magának az ősmorva Bratislavának a megvédelmezésére. De alighanem mérsékelt volna a horvátok lelkesedése is, ugyanis a mellékelt térkép szerint tekintélyes tengerszoros vágna át a Dinári-hegységen, valahol Fiume alatt, s a sós víz azért Horvátország negyedét is ellepné. (Kellett nekik majd ezeréves államszövetségben lenniük velünk!) Széchenyi így utólag mérhetetlenül kisstílű volt a „Tengerre, magyar!” minimálprogramjával ehhez a vízióhoz képest: lám, ha a szlovákok nem mennek a tengerhez, a tenger jön a szlovákokhoz. Az meg csak bónusz, ha épp az egyszer már létezett Pannon-tenger éled újjá. Nem is szólva arról, hogy a budapesti székhelyű Magyar Rádió stilisztikai gondjai is egyszer s mindenkorra megoldódnának: tényleg nem kéne többet Felvidéket emlegetni, mivel nem volna Alvidék.
Egy pillanatig sem gondolom persze, hogy szlovák barátainknál kizárólag gőzös fejű Sloták és Slotovák ábrándoznának a magyar tengerről (amin ezúttal nem a Balatont kell érteni, amely a szláv nyelveken amúgy is „mocsarat” jelent) meg a szivárványos jövendőről. Tény azonban, hogy a nagy határhuzigálások, sőt államalapítások rendre ilyen elsőre elvetéltnek tetsző álmodozásokból csíráztak ki – elég itt csak Herzl Tivadar szárnyaló fantáziájú utópisztikus regényére, az Ősújországra utalni. Mégis jól tesszük, ha egy kis ideig még itt maradunk ebben a mocsaras jelen időben, feltéve a nyugtalanító kérdést: addig is, amíg a tenger vize el nem mossa Magyarországot, mit kezdünk a szárazfölddel?
Jelentem, az őrület fokozódik. Kissé ellentmondásosnak tűnik, de nem kizárt, hogy a Bajnai-kormány a hátralévő csekély, de azért maradandó rombolásra bőségesen elegendőnek tűnő idejében még el akarja kótyavetyélni a magyar termőföldet meg a magyar ivóvízkincset is. Hogy legyen alternatíva száraz meg nedves időre is. A termőföld régi ügylet, az unió tőkeerős nyugati fele is szorgalmazza, az Orbán-kormány ideje alatt le is jár a moratórium – ezzel, ha nem tárgyaljuk újra, betetőződik a gyarmatosítás legújabb kori formája. Ez később, még egy határozott össznépi akaratot feltételezve is, csak egy átfogó, eltökélt államosítással fordítható vissza, noha talán már nem az unió keretein belül. A föld azért is kell hogy legyen a víznek partja. A vízbizniszre kevesebb az idő; ezt még szívesen lebonyolítanák az offshore-os hölgyek és urak. Itt kemény orbáni ígéret van a visszaállamosításra, ám az esetleges kártérítések is újabb érvágást jelentenének a hovatovább kivéreztetett országnak. Holott – eltekintve az ugyancsak átjátszott makói gázkincstől – lassan az ivóvíz marad az egyetlen stratégiai valutánk. Senkit ne téveszszen meg a lezuhant csapadék, a zabolátlan árvizek: az éghajlatváltozás következményeként Európa nagy része máris szomjazik. Ha mi arról panaszkodunk, hogy az Alföld egyes részein a sivatagosodás jelei mutatkoznak, miként nevezzük akkor azt az egyre gyorsuló jelenséget, amit Dél-Európában tapasztalunk? Kultúrállamokban az ilyesmi némi késéssel derül csak ki, jóllehet már tavaly is indultak nagy űrtartalmú lajtos kocsik a nélkülöző Itáliába. Egy felelős magyar kormány ilyenkor nem a vízközművek átjátszásán, a vízpiac oktalan liberalizálásán fáradozna, hanem azon tűnődne, miként lehetne mindinkább „megfogni” ezt a kincset itt, a – tudjuk, utódállamilag nem létező – Kárpát-medencei lavórban. Ez a mostani kormányzat persze még az árvízvédelemből is kispórolta a pénzt, felszámolta a Vásárhelyi-tervet: nem várható tőle semmilyen érdemdús gondolat a jövő alakítását illetően. Ők csak a maguk által gyújtott tüzet oltják – többek között az ivóvízzel. Ahelyett, hogy az olajkorszak utáni időkre is gondolnának, amikor kiszállunk majd autóinkból, ismét biciklire ülünk, de szeretnénk majd valamivel megtölteni a kulacsunkat. Ahogy a dolog most áll, sorban kell majd állnunk a multik által birtokolt víztöltő állomásoknál, s keményen fizetnünk, ahelyett, hogy mi működtetnénk a „Barátság vízvezetéket”. Miután már természetesen vízvalutával fizettük ki gondosan felhalmoztatott adósságainkat, amelyek terebélyesítésén előzőleg szomjas torkú nemzetközi szervezetek szorgoskodtak. Még talán ők is döbbenten tapasztalják azt a farkasvakságot, ahogy az üveggyöngyökért rajongó bennszülöttek ülnek a kincsükön, s nem tudják, éppen az a lényeg, hogy nem sós a „magyar tenger”.
Lengyel László a minap azt nyilatkozta, hogy „Bokros Lajos péppé verné Orbánt”. Tekintsünk el a haza jósának ketrecharcosi tudatalattijától, s koncentráljunk arra: nehogy már így legyen! Ez esetben könnyen szomjan halhatunk. Hogy Slobodová kisasszony is rádöbbenhessen egyszer: beszélhetünk ostobaságot, de egymásra vagyunk utalva. Hiszen magyarok, szlovákok és szerbek a vízrajzi térképek tanúsága szerint ugyanazon az édes „magyar tengeren” ülünk. Egye fene: a nevén nem veszünk össze.
