(mit ér a kritika )

Én nem tudom, hogy például Lendvai Ildikó, a Magyar Szocialista Párt elnöke olvassa-e a Magyar Nemzetet. Gondolom, ha valamelyik közleményben név szerint szerepel, akkor munkatársai felhívják rá a figyelmét, kivonatolják vagy megjelölik az ominózus írás rá vonatkozó részeit.
Ezért, amikor úgy másfél hónappal ezelőtt szolid iróniával az elnök asszony nyakán viselt „ránctalanító” kendőcskéjéről ejtettem el egy fél mondatot, némi elégedettséggel vettem észre, hogy közvetlen ezután sorozatosan kendőcske nélkül jelent meg a nagy nyilvánosság előtt, mintegy dokumentálva, nincs is ránc, amit takargatni kellene. Tagadhatatlan, némi büszkeséget éreztem, hogy csekélyke élcem ily közvetlen (és pozitív) hatást váltott ki a nagy asszonyból, de íme, minap ismét feltűnt a tévében a művészi tökéllyel nyakra illesztett ominózus, kedves kis ruhadarab. Láttára kissé elszomorodtam, és megrendült a sajtó hatásába vetett hitem.
Mindez persze tréfaként is felfogható. Mellesleg egy politikus külsejével, öltözködésével foglalkozni állítólag nem illendő, bár Mikszáth egy alkalommal Tisza Istvánt egyszerűen „körtefejűnek” nevezte, s ez a miniszterelnökből nem váltott ki túlzott sértődöttséget és neheztelést. Később baráti viszonyba is kerültek.
Természetesen nem árt, ha egy politikus jó külsejű, s jól is öltözködik. Amerikában például az elnökök egy bizonyos típust képviselnek, amelynek alapismérve a férfiasság. A férfiasság a közhiedelem szerint határozottságot jelent. Ebben az értelemben Hillary Clinton is „férfias” volt. A magyar viszonyok persze mások. A mi tömegízlésünk például lehetővé teszi, hogy egy olyan bohókás, már-már bohóckodásra hajló figura, mint Torgyán József, ha rövid ideig is, de politikai tényező legyen. Az SZDSZ „vicces embere”, Kuncze Gábor, amíg együtt ültek a parlamentben, mintegy iker-ellentétpárja volt Torgyánnak a „humorban”, s aligha véletlen, hogy politikai létük alkonyán mindketten megpróbálkoztak a médiaszerepléssel, ki-ki a maga módján.
Nyilvánvaló egyébként, hogy a politika és a média szoros kapcsolatban van, szinte párokba rendeződik. A „párok” egymás erősítésén mesterkednek, s általában csak az ellentétes párral szemben alkalmaznak kritikát. Ennek a kritikának viszont úgyszólván semmi foganatja sincs. A politikus eleve feltételezi, hogy tevékenységének vagy személyének bírálata ellenséges attitűdből ered. Ezért az őt kritizálóval szemben eleve elutasító és ellenséges, s szinte csak akkor tekinti létezőnek, ha pártján belüli küzdelmek során rászorul. Amíg teszem azt a hatalom szilárd, és a kormány (a miniszterelnök) és a regnáló párt nyeregben érzi magát, elutasít minden kritikát, s viselkedésében, tevékenységében figyelmen kívül hagyja.
Újságírói pályafutásom során egyetlen olyan eset volt, amikor egy baloldali, szocialista politikus az általam róla írtakat megfontolta, s komolyan vette. Az eset 1997-ben történt, amikor a Postabank, s így Princz Gábor volt a Magyar Nemzet tulajdonosa. Princz egyszer megkérdezte tőlem, hajlandó lennék-e találkozni és beszélgetni a szocialisták egyik vezető emberével, Szekeres Imrével. Ez Szekeres személyes kívánsága volt. Természetesen hajlandó voltam, magánemberként, nyilvános helyen. A politikus felhívott telefonon, rendkívül udvariasan, rám bízta, mikor és hol találkozunk. A Hélia Hotel halljában beszélgettünk. Arra kért, hogy a Magyar Nemzetben megjelent egyik írásomban a nyilvános fellépéseivel kapcsolatos, érintőleges kritikát fejtsem ki bővebben. A dolog lényege az volt, hogy akkoriban stílusa agresszív és indulatos lett, helyenként gyűlölködésbe csapott át, s én úgy véltem, ez egyáltalán nem illik habitusához. Elgondolkozott ezen, érveimet elfogadta, és a következőkben valóban s nyilván tudatosan változtatott politikai, debatteri stílusán. Ez minden bizonnyal hasznára is vált.
Hogy nem ártana-e másoknak is olykor az „ellenséges oldalról” érkező kritikát komolyan venni, én nem tudom…