Privatizáció világszerte

Ezerkilencszázkilencven óta már mi is tudjuk, mi is az a privatizáció. Bizonyára tudományosan is meg lehet fogalmazni, de abból már elég volt. A valóságban a privatizáció azt jelenti, hogy az állam, illetve az éppen regnáló kormány zsarolás hatására vagy önként és dalolva áruba bocsátja az állami vagyont, tehát a köztulajdont anélkül, hogy erre felhatalmazása lenne. A vagyon magánkézbe, azaz a multinacionális tőke kezébe kerül (többnyire jóval a valós értékén alul), az új tulajdonost pedig semmi más nem érdekli, csak az extraprofit. A megszerzett hasznot sokszor adómentesen kiviszi az adott országból, közben szemérmetlenül árat emel, gyakran hatóságként viselkedik, fenyeget és behajtat. Nyomában szegénység, kiszolgáltatottság jár. Az egyén, a társadalom egyszer csak arra eszmél, hogy a diktatúrákban megszokottnál sokkal rafináltabb fenyegetéssel kényszerül nap mint nap szembenézni, és konkrétan egy hadüzenet nélküli háború szereplője, amelyben neki a polgári áldozat szerepét szánták. A szereposztó dívány tulajdonosa pedig a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, de az is lehet, hogy ezek csak kirakatcégek a feszültség levezetésére. Ebben a háborúban persze a média jelentős része is vastagon benne van, és természetesen nem a megnyomorítottak oldalán. Ha például a Time magazin komolyan venné saját Az év embere választását, a címlapra a sowetói Bongani kerülhetne háttérben az elektrogerilla haverjaival. Bongani szabadidejében azzal foglalkozik, hogy illegálisan visszaköti az áramot a szegények otthonaiba, akik a privatizáció után nem tudták fizetni a villanyszámlát a magánszolgáltatónak és Florian Opitz A nagy kiárusítás című dokumentumfilmjének egyik szereplője. Opitz filmje siker volt világszerte, nálunk is játszották a mozik, bemutatta a Hír TV is, de vannak nála harcosabb, megdöbbentőbb és még gyomorforgatóbb alkotások a témában. Ez persze mit sem von le értékeiből. Négy fejezet mutatja be a privatizáció hatásait a világ négy sarkában, és meghallgattatik a másik fél is, amitől a néző persze még idegesebb lesz, a hazudozás ráadásul szánalmas is. A már említett Bonganin kívül megismerjük a brightoni Simont, aki a brit államvasutak után magántársaságokat is szolgált mozdonyvezetőként, Mindát, aki azért küzd, hogy pénzt szerezzen fia heti két dialízisére, mivel a Fülöp-szigeteken magánosították az egészségügyet, és ez egyet jelent azzal, hogy az orvosi ellátás elérhetetlenné vált milliók számára (Opitz filmjének elkészülte óta már a vízellátást is) és reménysugárként egy bolíviai falu küzdelmét is. Cochabambában szintén a víz volt a tét, a helyiek azonban kihajították az amerikai óriásvállalatot. Alighanem Opitz volt az utolsó, akinek Európából ennyire messzire kellett utaznia szereplőkért. Ha nem történik gyors, radikális változás, elég, ha beül az autójába, és néhány óra alatt itt van.
(Florian Opitz: A nagy kiárusítás, Best Hollywood, 990 Ft. Lelőhely: illatszerbolt.)