Rácsok mögött szabadon

Bár lapzártakor az összesített látogatószámot még nem közölték, az bizonyos, rengetegen megfordultak a hetedik Múzeumok éjszakája programjain. A tavalyi 379 ezres rekord a rossz idő miatt feltételezhetően nem dőlt meg, de a részadatok – több múzeum tízezres forgalma – idén is nagy érdeklődésről tanúskodnak. A több mint kétszáz múzeum mintegy kétezer eseményéről nem tudunk beszámolni, de kiemeltünk egy vidéki és egy budapesti helyszínt. Lapunk Mosonmagyaróváron és a Millenárison járt.

Készítsék elő személyazonosító okmányukat! – szól az ukáz, és a Balassagyarmati Fegyház és Börtön tisztjének hangjából érezni, itt nincs ellentmondás. A börtönlátogatás nem matiné, még ha az ember hajlamos nem gondolni rá, hogy az ország egyik legkeményebbnek tartott büntetés-végrehajtási intézetének falai mögé készül belopózni, oda, ahol a rabok általában nem tyúklopásért ülnek. Háromszáznyolcvan fogvatartott közül nyolcvanan életellenes bűncselekmény elkövetése miatt számlálják a perceket. Előbb még gyors iratbogarászás a balassagyarmati Madách moziban: az első magyarországi túszdráma, a Pintye testvérpár 1973-as balassagyarmati ámokfutása elevenedik meg a túszul ejtett lányok vallomásában, búcsúleveleiben, üzeneteiben.
Úgy ácsorgunk a mozi előtti járdán aztán, mint egy csapat iskolás osztálykirándulás előtt; várjuk a buszt. A rabomobilt. Jól öltözött idős hölgyek, fiatal párok zsúfolódnak egymás mellé odabent. A rácsajtós fülkékben civilek lapulnak most megszeppenten, zavartan nevetgélnek, míg mások ülnek néma csendben, s a fénytelen fémdobozban zötykölődve talán már ízlelgetik is a szót: szabadság…
– Kiszállás! – szól az újabb ukáz, és már terelődünk is tovább; a börtön udvarán dob ki a rabomobil. A hatalmas épület nyomasztóan magasodik fölénk, körös-körül drótkerítés s a tábla: műemlék, épült 1842–1845-ig. Novák Dániel királyi főépítészeti tiszt tervei alapján húzták fel a Monarchia új, rettegett börtönét, öt emelet magasan, körfolyosós rendszerben, százhatvannyolc magánzárkával és imaházzal – hangzik el már később, az évtizedekig könyvtárként használt kápolnában –, és mivel Nógrád megye új központi börtöne az ország hasonló, magánzárkás rendszerben épült hírhedt börtöneit, például a szegedi Csillag börtönt is megelőzte, az egész birodalomból a csodájára jártak. Kényszerlakja volt néhány évig az utolsó nógrádi betyárnak, Benkó Sisa Pistának s az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején virágzó betyárvilág zsiványainak is, akiket sokszor épp a társadalom taszított törvényen kívülre. – Sisa Pista juhászcsaládból származott, hát maga is beállt bojtárnak, csakhogy egyszer nem tudott elszámolni tizenkét báránnyal a keresztapjának. Alaposan megkínozta egy zsandár, mestergerendára lógatta, gombostűt szúrt a talpába, hogy vallomásra bírja, és bár mindhiába, a szégyen miatt Sisa Pista nem térhetett vissza a családjába; elbujdosott – mesélte a látogatóknak Végh József helytörténész a börtön bírói meghallgatótermében. A falakon betyárok képe, nevük alatt a priusz: rablógyilkosság, lopás, emberölés. – Szökés, kérem? No, az itt nem. Legfeljebb kísérlet. Négy éve volt legutóbb, a pincében el is akadtak a delikvensek, ott találtuk őket – nevet fel a kérdésemen a börtön egyik tisztje, miközben egy akasztófa felé kerengünk a rideg alagsori körfolyosón. A rabokat az udvaron, a többiek szeme láttára akasztották. A bitófa alól nem látszik más, csak a végtelenbe magasodó falak s az ősziesbe fordult júniusi ég. Az odaát. Iszkolok hamar tovább, lépcsőn fel, körbe-körbe, akár a kiváltságos rabok, akiknek – börtönfokozaton esetleg – megengedtetik, hogy cellájukat olykor elhagyva a folyosón sétáljanak, s naphosszat róják a semmi köreit. Mutatóba üres csak egy zárka, amúgy – akár az ország többi börtönében – itt is telt ház. A cellákban vaságyak, és az ablak a világra: a televízió. A kápolnába megérkezni valóságos megkönynyebbülés; az egyetlen hely a börtön falai között, éppen a klasszicista műemlék épület centrumában, ahol kitágul a tér. Friss meszelés illata érződik, a kápolna épp csak félkész. – Két éve indult el a börtönben egy norvég szervezet támogatásával a freskóterápia-program – meséli a kupola alatt összegyűlt látogatóknak az egyik fogvatartott a neki engedélyezett három percben. Öt hónap múlva szabadul, már az újrakezdést tervezi; végzettsége szerint szobafestő, s talán az újonnan megtanult technológiával keresi majd a kenyerét. Múltról idebent nem szokás beszélni… Az évtizedekig lezárt kápolnát hetven rab újítja majd fel – hangzik még el a tájékoztatón –, akik elméleti és gyakorlati képzésen sajátítják el a freskófestés fogásait. A kápolna falain fotók: testközelbe hozzák a börtönhétköznapot. Az egyik felvételen cellabelső; az asztalon kenyér és sakktábla. Befejezett játszma. Matt. Visszafelé, újra a rabomobilban, két szót ízlelgetünk: szabadon távozhat.

MOME-maraton hazai anyagból. Kizárólag hazaiból dolgoztak a MOME-maraton rendezői a Múzeumok éjszakáján a budapesti Millenáris fogadóban. Nem volt nehéz dolguk, hiszen a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) a modern vizuális játéktér majd minden területéről fel tud mutatni jól sikerült diákmunkákat.
Jegenyés Jusztina kék üveglépcsői, Szabó Tamás leheletfinom porcelán gyümölcsöstála és még jó pár tárgy okozott meglepetést a szemlélőnek. Helyet kapott itt sok olyan prototípus is, amelyeket már a Magyar Formatervezési Tanács is elismerésre méltónak talált, így Cosovan Tamás seprű formájú porszívója, valamint az E-bag, Püspöki Apor mozgási energiát hasznosító hűtőtáskája.
A szombati nap leginkább várt eseménye kétségkívül a jókora késéssel indult divatbemutató volt. A közönség türelmetlenségét a vizuális kommunikáció tanszék diplomafilmjeiből készült, a kivetítőn látható válogatás volt hivatott csillapítani, amíg kezdetét nem vette a divatbemutató. A program, az installáció és persze a tervek s azok megvalósult formái, ha nem is a legmeggyőzőbb koncepcióban, de mind azt üzenték, itt dolgozik a kreatív erő. (S. Zs.)